Eddig nem érintett témák, különösen azok, amelyek támadási felületet adtak a Kormánnyal szemben

Átirat:

Eddig szerintem nagyon sok témát érintettünk, de elsősorban időrendi sorrendben haladva. Most megpróbálok néhány olyan kérdést még érinteni, amelyek, talán úgyis fogalmazhatnék hogy támadási felületet adtak az Antall-kormánnyal szemben, illetőleg rendszeresen emiatt támadás érte. Az első ilyen kérdés az ügynök kérdés, III/III.

Ezt igazából úgy különösebben eddig még nem érintettem, de feltétlenül szólni kell róla, hiszen az egyik vádpont az Antall-, és kritikus pont az Antall-kormány működésével kapcsolatosan az, hogy miért nem hozta nyilvánosságra a III/III-as ügynökaktákat, ami egyébként azóta sem lett, 2023. októberét írjuk, és azóta sem lett nyilvánosságra hozva. Ennek több oka volt egyébként, hogy Antall miniszterelnök úr végül is úgy döntött, hogy ezek mégse kerüljenek nyilvánosságra. Az egész ott kapott eredetileg egyáltalán a közvélemény számára nyilvánosságot a kérdés, hogy említettem a beszélgetés során a Dunagate-botrányt, ami ’89 végén, ’90 év elején történt, amikor Végvári őrnagy tájékoztatta az akkori ellenzéket, hogy nagy üzemben folyik bizonyos aktáknak a megsemmisítése a belügyminisztérium alagsorában, és akkor SZDSZ-es képviselőket, illetőleg a Fekete Doboz filmstúdió készítőit, illetőleg forgatócsoportját be is csempészte, és ott filmfelvétel is készült, és valóban nagy üzemben folyt ennek a megsemmisítése. Lényegében ebbe bukott bele akkor Horváth István belügyminiszter. És a közvélemény ekkor szerzett igazából tudomást – bár szerintem mindenki tudott róla -, hogy Magyarországon egy elég nagy létszámú besugóhálózat működik, ami később kapta meg azt a nevet, hogy III/III -as. Ez volt egyébként a hivatalos elnevezése is ennek a szervezeti egységnek a belügyminisztériumon belül. Ez lényegében a belső elhárítás és a belső ügynöki hálózatot fedte le ez a kifejezés.

Ez a kérdés végig terítéken volt a ’90-es évek elején is, és elsősorban ellenzéki képviselők voltak azok, akik leginkább szóba hozták és leginkább követelték azt, hogy ezt az Antall-kormány hozza nyilvánosságra, hiszen köztudomású volt, hogy amikor Németh Miklós kvázi jelképesen átadta a kormányzást Antall Józsefnek a miniszterelnöki szobában, ő átadott egy bizonyos listát is, ami pár száz nevet tartalmazott, de hát gondoljunk bele, hogy több tízezer ügynökről van szó, tehát az a pár száz név, ez végül is egy nagyon megrostált lista volt. Tehát nyilvánvaló, hogy ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni, hiszen akkor csak a töredékét hozza az ember nyilvánosságra. De a legfontosabb érve annak Antall József számára, hogy miért nem hozza nyilvánosságra és miért nem rendeli ezt el, az a következő.

Nagyon sok olyan III/III-as ügynök, valamikori ügynök kereste őt meg személyesen, és vallotta be, hogy igenis őt beszervezték, igenis ő netán tett is jelentést, de ezek az emberek el is mesélték, hogy hogy lettek beszervezve. Döntő részben ezek kis emberek, akik egyszerűen zsarolás útján és zsarolás következtében vállalták végül is a beszervezést és a III/III-as jelentési kötelezettséget. Vagy azáltal, hogy megfenyegették, mert valamit elkövetett, valami közlekedési szabálysértést követett el, és azzal fenyegették, hogy több éves börtönbüntetést fog kapni, de megúszhatja akkor, hogyha aláír egy ilyen beszervezési nyilatkozatot. Vagy a családján keresztül zsarolták meg az adott személyt, hogy nem engedik egyetemre, nem mehet külföldre. Tehát lényegében emberi sorsokon keresztül egyértelműen zsarolás hatására vállalták ezek az emberek ezt a beszervezést.

Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet is. A miniszterelnök úr rendszeresen kapcsolatot tartott a parlamenti pártok vezetőivel, így természetesen Horn Gyulával is, aki egyszer egy ilyen alkalommal büszkén mondta, hogy a „Ti padsorotok(ban) tele vannak III/III -as ügynökökkel, és majd én fel fogok állni, és ezt ki fogom teríteni.” Antall József erre a következőt válaszolta:

„Gyula, ha ezt megteszed, akkor én meg fölállok, és rátok mutogatok, illetőleg rátok mutatok, hogy ti voltatok azok, akik belecsavartátok ezeket az embereket ebbe a helyzetbe.” Természetesen Horn Gyula ezek után nem állt föl, és nem borított. Ez volt az egyik szempont, ami miatt végülis ez a III/III-as akta nem került nyilvánosságra hozatalra.

A másik egy egyszerű adminisztratív ok volt. A történészek és a lényegében ezt a kérdést kutatók abban egyöntetűen megállapodtak, hogy csak akkor lehet valakire megbízhatóan azt mondani, hogy III/III-as ügynök volt, hogyha legalább két vagy három dokumentum ezt igazolja. Tehát hiába volt valaki által aláírva egy vállalási nyilatkozat.

Hiába volt akár egy kifizetési bizonylat, hiszen ezek azért díjazást is kaptak általában. Ha csak ez volt meg az adott személy aktájában, vagy akár valamilyen jelentés is, akkor ez még mindig nem igazolta azt, hogy – legalábbis történészi szempontból nem igazolta, hogy – ő III/III-as ügynök volt. Részben azért sem, mert az akkori hatalom tudatosan is becsempészett olyan iratokat is, amelyek igazából nem feleltek meg a valóságnak.

Tehát így próbáltak besározni bizonyos embereket. Ez az egyik része a történetnek, a másik pedig az, hogy a Dunagate-botrány időszakában elég sok akta eltűnt.

Ráadásul még ’89 tájékán, amikor már érződött, hogy azért itt benne van a levegőben, hogy rendszerváltozás lesz, akkor Aczél György elrendelte az akták felülvizsgálatát, és a hozzá közel álló személyek aktáit egyszerűen kiemeltette. Tehát bizonyos személyeknek eleve már nem volt benne az akta. A másik pedig, mondom, a Dunagate-botrány időszakában is tűntek el iratok.

Nevet természetesen nem fogok mondani, de volt egy olyan SZDSZ-es képviselő, aki rendszeresen fölállt ezzel a napirendi ponttal, rendszeresen – elnézést a kifejezésért -, szinte véres szájjal követelte, hogy miért nem teríti ki az Antall-kormány ezeket az aktákat. Antall ilyenkor mindig nagyon dühösen este megállapitotta, hogy „Ennek az embernek van pofája ezt mondani, amikor ő is III/III-as volt. De tudja, hogy az ő aktája már nincs benne a nyilvántartásban, tehát nyugodtan követelheti az aktáknak a nyilvánosságra hozatalát.”

Tehát valahol egy morális oka volt, hogy Antall ezt a III/III-as ügyet végül is nem hozta nyilvánosságra, a másik pedig, ahogy említettem, adminisztratív oka is volt. Tehát ha nyilvánosságra is kerülnek ezek az akták, egyértelmű, hogy ezek az akták nem teljesek, tehát nagyon sok olyan személy, aki ténylegesen III/III-as ügynök volt, az lényegében nem szerepel már a nyilvántartásban.

És még egyet tudni kell, hogy MSZMP tagot nem szerveztek be III/III-as ügynöknek. Tehát a párttagok azok, nem állítom, hogy nem voltak tagjai, de azok önként dalolva és nem ilyen beszervezés útján. Volt olyan újságíró, aki büszkén nyilatkozta később, hogy ő igenis önként vállalt jelentést kollegáiról.

Tehát ez nyilvánvaló hogy egy másik eset. Hát ennyit szeretnék ezzel kapcsolatban elmondani. Ez egyébként mind a mai napig valahol egy elég kényes téma.

Mind a mai napig nagyon sokan feszegetik, és egyik hibájaként róják föl az Antall-kormányzatnak. Beleértve, és akkor ez átvezet a következő kérdésre a politikai tisztogatás vagy a lusztráció kérdéséhez. Hiszen néhány országban megtették azt, hogy aki párttag volt, vagy legalábbis vezető pártfunkcionárius, az később semmilyen állami funkciót nem tölthetett be.

Antall József részben erre mondta azt, hogy „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, hiszen itt Magyarországon egy békés tárgyalásos rendszerváltoztatás történt, ami nyilvánvaló, hogy nem engedte meg egy ilyen jellegű, elég drasztikus lépésnek a meghozatalát, de ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy aranyos történetet is. Ez már a ’90-es évek vége, amikor is engem a Fideszhez tartozó, nem párttag, de a Fideszt keményen anyagilag támogató vállalkozó meghívott egy ebédre, mert szeretett volna velem megismerkedni.

Ez azon túl, hogy a vagyonát – ezt később tudtam meg -, ukrajnai cigaretta és alkohol csempészetből szerezte. Ebből volt viszonylag komoly vagyona, de öve volt a Normafánál lévő halászcsárda is. És rendszeresen abban az időszakban a Fidesz-frakció ott tartotta az üléseit, illetve az ilyen kötetlenebb megbeszéléseit. Tehát nekem ott kellett találkoznom ezzel az úriemberrel.

A körülményeket nem szeretném hosszan elmesélni. A lényeg az, hogy én öltönyben, nyakkendőben, ő susogós melegítőben jelent meg. De egy nagyon kellemes ebéd volt, mind addig, amikor elég durván nekem szegezte azt a mondatot, hogy „Ti szúrtátok el a rendszerváltoztatást, mert nem akasztattátok föl az összes volt párttagot”, itt az MSZMP tagokra gondolt.

Amire én kénytelen voltam azt mondani, hogy „Most ezt komolyan mondod, 850 ezer embert kellett volna akkor szerinted fölakasztani?” Közölte, hogy „Igen.” Ekkor már a Fidesz első kormánya van, tehát ’98 után írjuk. Ez valamikor ’99 tájékan játszódik a történet, amire én kénytelen voltam megjegyezni, hogy akkor a mostani kormányod fele nem élne.

Amin ő is ledöbbent, és akkor elkezdtük egyenként végigvenni, hogy kik voltak MSZMP tagok, tehát az állampárt tagjai a rendszerváltoztatás előtt, és bizony valóban a kormány fele, legalábbis az akkori Fidesz kormány fele volt párttagból tevődött össze. Le is állt ezzel a témával, és később ez már nem is került terítékre. De visszatérve magára erre a lusztrációs kérdésre, Antall József többször megkapta azt a vádat is, és ez néha azért kormányüléseken is fölmerült, hogy azért nem sikeres a kormányzati működés, mert az apparátus tele van párttaggal, legalábbis volt párttaggal, és az apparátus az lényegében szabotálja a legjobb kormányzati döntéseket is.

Ezzel kapcsolatban kénytelen vagyok elmondani azt, hogy miután komoly rálátásom volt a közigazgatás működésére, már csak a közigazgatási államtitkári értekezlet vezetése által is, határozottan állítom, hogy ez így általánosságban biztos, hogy nem volt igaz. Sőt, a kormányhivatal esetében 100% hogy nem volt igaz. Tehát én még egyszer mondom, határozottan állítom, hogy igenis, az a közigazgatási apparátus az lojális volt ahhoz a kormányhoz.

Nyilvánvaló, hogy követett el hibákat, hiszen hiba nélküli működés szerintem nem létezik, de hogy tudatosan betartva az akkori kormánynak, én ezt kizártnak tartom, és ennek legalábbis tanújelét én nem láttam. Volt benne apparátusi lustaság, mint ahogy mind a mai napig. Szerintem egy igazgatásban ez előfordul, de nem egy tudatos politikai ellenállás. Részben azért sem, mert amikor kiderül, hogy az Antall-kormány kerül hatalomra, a minisztériumokból, és magából a kormányhivatalból is, mindazok, akik politikailag ezt nem tudták elfogadni, azok távoztak az adott szervezetből, illetőleg a kormányhivatalból ’91 tavaszán szintén egy ötfős jogászcsapat ebből a szempontból az én kérésemre szintén távozott, mert ők sem tudták igazából addig sem feldolgozni azt, hogy nem az SZDSZ, illetőleg nem az MSZMP, illetőleg az ő jogutódja az MSZP győzött a választásokon, és nagyon barátságosan, békésen elváltunk.

Ők egy ügyvédi irodába, méghozzá a Raft ügyvédi irodájába távoztak. De, hogy Raft Miklóst megemlítettem, azért az előző témához kénytelen vagyok még egy mondat erejéig visszatérni. Az is köztudomású, hogy ’89 késő végén Raft Miklós teherautónyi iratanyagot szállíttatott el a belügyminisztérium irattárából. Ki lehet találni, hogy körülbelül ezek az iratok is mit tartalmazhattak.

Nyilvánvaló, hogy nem semleges tartalmú iratokról van szó, hanem olyan iratokról, amelyek későbbi nyilvánosságra kerülése valószínű, hogy enyhén szólva hátrányosan érintette volna a korábbi kormányzati erőket.

Következő ilyen téma, ami támadási felület, illetőleg folyamatos támadásra adott – szerintem részben alaptalanul, és leginkább alaptalanul – okot, az a gazdaság, és ezen belül is a privatizáció.

Azt nem szeretném vitatni, hiszen ez száraz tény, hogy valóban egy óriási infláció jelenik meg Magyarországon, egy óriási munkanélküliség, több mint egy millió ember válik munkanélkülivé, de talán ezt korábban is érintettem, de kénytelen vagyok erre újra visszatérni, hogy ennek sajnálatos módon az a tervutasításos gazdasági rendszer volt az alapvető oka, ami a korábbi korszakot jellemezte, és maga az, hogy nem volt munkanélküliség, ami ténylegesen nem volt igaz, mert gyárkapun belül volt a munkanélküliség.

Említettem azt a konkrét példát is, hogy volt olyan üzem, összeszerelő csarnok, ahol az egyik munkásnak az volt a feladata, hogy össze kellett valamit szerelnie, a mellette állónak ugyanazt szét kellett szerelnie, de így legalább volt munkája és kapott fizetést, de hát ez mondjuk a gazdaság és a büdzsé szempontjából, legalábbis a költségvetés szempontjából, hát egyértelmű, hogy mekkora haszonnal járhatott. A másik ok, hogy a magyar gazdaság és elsősorban az ipar és a mezőgazdaság, az a szocialista piacra termelt.

Leginkább Szovjetunió volt a felvevő piaca e két iparágnak, és nagyon sokáig csak transzferábilis rubelben fizetett a szovjet fél, egy idő után már fizetésképtelenné is vált. A rendszerváltoztatás időszakára már közel egymillió [egymilliárd] dollár kintlevősége volt, amit tartozása volt a szovjet félnek, ami aztán természetesen tovább is nőtt.

És lényegében azon túl, hogy barterkereskedelem is jellemző volt, olyan árukat tudtunk eladni, amit később már a nyugati piac egyszerűen nem volt hajlandó felvásárolni. Tehát a minősége az enyhén szólva kritikán aluli volt, de ezt értető módon azért a szovjet piacon sikerült annó még mindezt értékesíteni. De magára a privatizációra szeretnék kitérni, hiszen ezzel kapcsolatban rendszeren megjelent az a vád, hogy itt iszonyatos korrupció jellemzi a magyar privatizációt.

De ha már a privatizációról van szó, akkor meg kell azért azt említeni, hogy a privatizáció nem az Antall-kormány időszakában indult meg, és a legnagyobb privatizáció nem is az Antall-kormány időszakában történt, legalábbis volumenében. Ugyanis a gazdasági [társaságokról szóló] törvény elfogadásával ’88-at követően beindult egy spontán privatizáció. Nagyon sok volt pártállami ember, akkor egyszerűen a pártapparátusból kivált, és érdekes módon menő vállalkozó lett.

Így lett privatizálva spontán módon például a Caola, és még jó néhány olyan korábbi állami tulajdonban lévő vállalat, amely, mire az Antall-kormány hivatalba lép, az már privatizációra került, lényegében bagóért, nagyon komoly állami vagyonértéket képviselve. Továbbá megörököltünk egy olyan, az általam már említett, nagyon rossz minőséget gyártó és lerohadt állapotban lévő állami vállalati vagyont, amelyet bármennyire is szerettünk volna privatizálni, egyszerűen a minősége miatt nem lehetett. Amit lehetett volna, illetve amit lehetett, azt az Állami Vagyonügynökség portfóliójába lett csoportosítva.

Lényegében az Állami Vagyonügynökség – amit egyébként még az előző kormányzat hozott létre, ráadásul úgy, hogy a Parlament felügyelete alá tartozott -, az foglalkozott a privatizáció-, ezen vállalatoknak a privatizációjával, és az Antall-kormány döntése volt az, és aztán egy törvény ezen változtatott a korábbi jogi helyzeten, hogy visszahelyezte kormányzati irányítás alá. Ennek indoka az volt, hogy bármi is történik privatizáció terén, úgyis mindenki a kormány felelősségét fogja emlegetni, tehát jobb, ha rá tud nézni, és valahol felügyeletet tud gyakorolni a privatizáció felett, és ekkor lett Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter, lényegében az Állami Vagyonügynökség igazgatósági elnöke, és akkor már valóban az Antall-kormány jobban rálátott a privatizációra.

De ott volt egy óriási egyéb állami vállalati vagyon, ami részben tudatos döntés alapján kellett, hogy maradjon is tartós állami vagyon, hiszen ezek olyan stratégiai jellegű cégek, – Posta, MÁV, bizonyos bank -, amelyek szükségesek ahhoz, hogy kvázi a kormánynak a gazdasági szuverenitása és egyáltalán az államnak a gazdasági szuverenitása megmaradjon.

A többit viszont egyértelmű volt, hogy valószínű, hogy fel kell valahogy javítani az állapotát, abból a célból, hogy egyáltalán értékesítésre kerülhessenek ezek, és lényegében a tartós állami vagyonkezelésre, – talán ez a legjobb kifejezés erre – került létrehozásra az Állami Vagyonügynökség [Állami Vagyonkezelő] Részvénytársasága, amit Antall József egy holding-ként képzelt el. Ez egyébként akkor, ez a fogalom Magyarországon eléggé szokatlan, és még a miniszterek számára is kellően érthetetlen fogalom volt. Ennek élére először két, egymást váltva, két külföldön, valameddig külföldön élő magyar állampolgárt nevezett ki. Teleki urat, illetőleg utána Szekeres Szabolcsot. Sokan megkérdőjelezték ezt a döntését egyébként, hogy miért pont külföldieket választott ki. A döntése mögött egyértelműen az volt, hogy ezek az emberek egy az, hogy már láttak nyugati piacgazdaságot működni, és rendelkeztek olyan szaktudással, ami Magyarországon igazából hiányzott.

Nálunk is voltak szakemberek, de ezek a szakemberek a tudásukat elsősorban a korábbi szocialista szférában és érában szerezték, és éppen ezért nyilvánvaló, hogy nem érthettek – lehet, hogy még tankönyvekből úgy, ahogy értettek – hozzá, de a gyakorlatban egyáltalán nem. És éppen ezért ő jobban megbízott ezekben a szakemberekben. Egyébként a döntés nem volt egyáltalán rossz, az más kérdés, hogy jó magyar szokás szerint mind a két urat lényegében kikezdték és kipiszkálták az adott helyről.

Tehát nem tudták mindazt végrehajtani, amit szerettek volna ezen a területen. Ettől függetlenül én csak elismeréssel tudok mindkettőjük munkájáról szólni. Mert valóban egy olyan tevékenységet, egy olyan vagyonkezelő tevékenységet folytattak, amely előre vitte a magyar gazdaságot és egyáltalán a gazdasági fejlődést. Az más kérdés, hogy bizonyos konfliktusokat is kénytelenek voltak fölvállalni.

Ezt néha megéltem a kormányüléseken is. A konfliktusnak az egyik legfőbb forrása az volt, hogy – és ezt nem szabad elfelejteni -, hogy ebben az időszakban egy világgazdasági recesszióban olyan konfliktusok vannak a világban, gondoljunk akár a szocialista tábor szétesésére, Szovjetunió szétesésére, a Délszláv válságra, majd háborúra, vagy akár az Öbölháború még a ’90-es évek kora őszén, ami a taxisblokád időszakára esik. Tehát gyakorlatilag azt kell mondanom, hogy nagyon nehéz volt abban az időszakban olyan lépéseket tenni, amelyek egyértelműen a fejlődést vagy a válságból való kilábalást eredményezték volna, legalábbis látványosan.

Természetesen a lépések megtörténtek, olyannyira megtörténtek, és itt szeretnék is egy viszonylag hangzatos kifejezést használni, hogy a gazdasági rendszerváltoztatás nagyon fontos lépései történnek meg az Antall-kormány időszakában, és 1991-ben egy maga a kormányzati időszaknak is egy olyan csúcsidőszakáról beszélhetünk, amikor magának a kormánynak a népszerűsége is ugrásszerűen megnövekszik, amihez, még egyszer mondom, a külpolitikai körülmények lényegében egyáltalán nem szolgálnak segítségül.

Visszatérve magára a privatizációra, nem merem állítani, konkrét tudomásom nincs természetesen, nem merem állítani azt, hogy korrupció nem volt. Szerintem világon mindenütt van korrupció. De azt kifejezetten merem állítani, hogy sem rendszerszintű korrupció nem volt, sem olyan korrupció, amiről Antall József tudott volna.

Antall József nagyon vigyázott arra, és nagyon érzékeny volt minden ilyen kérdésre. Csak egyetlen egy példát hadd mondjak ezzel kapcsolatban. A kezdetben létező tanácsadó testületének egyik tagja, nem fogok nevet mondani, de az egyik tagja rendszeresen úgy járta az országot, hogy előszeretettel hivatkozott, hogy ő a miniszterelnök személyi tanácsadó testületének a tagja. De ezt arra használta föl, hogy a saját vállalkozása számára kedvezőbb lehetőségeket teremtsen.

Amikor ez eljutott Antall József tudomására, ez az úriember azonnal távozásra lett kényszerítve ebből a tanácsadó testületből. Tehát még egyszer hangsúlyozom, Antall József kifejezetten erre érzékeny volt. Például soha nem ült le cégek, külföldi cégek vezetőivel tárgyalni, hogy még véletlenül se érje az a vád, hogy ő ezért bármilyen irányban elfogult lenne. Ezt a minisztereire bízta.

Az más kérdés, hogy a döntést ezek után természetesen kormányzati előkészítés után általában ő hozta meg, illetőleg a kormánya. De említettem azt, hogy miért volt kritikus kérdés a privatizáció, miután a költségvetés helyzete folyamatosan, és azt kell mondanom abban az időszakban állandóan komoly nehézségek között szenvedett. Hiszen szó volt a beszélgetés legelején, hogy mit örököltünk, hogy milyen csodálatos örökséggel rendelkeztünk, akár a 21 milliárd dolláros adósságállományra szeretnék utalni, akár arra a pár százmillió dolláros devizatartalékra.

Lényegében a tervezett költségvetésbe mindig privatizációs bevétel is be volt tervezve, és hát őszintén el kell mondanom, hogy ez mindig egy kicsit túl tervezve is volt. Ami ellen Szabó Tamás rendszeresen tiltakozott is az adott költségvetési törvény előkészítése során, és mindig mondta, hogy „Fiúk, ezt lehetetlen produkálni ezt a privatizációs bevételt”, de valahogy mindig ki kellett hozni azt a hiányértéket, amit az IMF tárgyalás során el lehetett fogadtatni. Márpedig Antall József nagyon fontosnak tartotta, hogy a Nemzetközi Valutaalappal sikerüljön a megállapodás, ugyanis ez valahol a nemzetközi gazdasági megbízhatóságunkat is és elfogadottságunkat is igazolta a külvilág számára, és hát a hitelfelvételek szempontjából pedig nagyon fontos volt.

Egyértelmű volt, hogy Magyarország lényegében úgy-ahogy csak hitelekkel tudja viszonylag fönntartani magát, és még egyszer mondom, ez a kicsit a túltervezése a költségvetésnek, ez elsősorban leginkább a privatizációs bevételek elmaradása, de reális elmaradása miatt következett be. Az más kérdés, még szintén vádként hangzott el, hogy a bizonyos miniszterek, és erről azért van tudomásom természetesen, ez már a ’94-es választásról szól a történet, amikor már nem is az Antall-, hanem Boross-kormányról beszélünk, hogy a választásokra próbált Lezsák, illetőleg Szabó Tamás is vállalatoktól pénzt kérni a választási kampányhoz, hát általában nem járt sikerrel. Ez mondjuk a választási eredményen is látszott, bár nyilvánvaló, hogy nem egyértelműen ez volt az oka a ’94-es választási eredményeknek.