Az Antall-kormány működése (Folytatás 2)

Átirat:

Tehát ezt a bizonyos háromezeres határozatot elkészítve, javaslatként átmentünk Horváth Balázs akkori belügyminiszterhez. Közjogi helyzetnek megfelelően ő akkor a miniszterelnököt helyettesítő, hiszen Antall József ráadásul a taxisblokád időszakában altatásos műtéten vesz részt, tehát ő másnap pénteken, amikor magához tér, akkor szembesül azzal, hogy az országban mi történt.

De közjogilag a miniszterelnöki pozíciót és feladatot Horváth Balázs látja el. Balázs elfogadja a javaslatot, aláírja, azonban ez mégsem kerül végrehajtásra, mert a köztársasági elnököt értesíti Barna Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya, és elnök úr egy főparancsnoki parancsot kiad, és megtiltja, hogy a honvédség ezeket a járműveket a rendőrség számára rendelkezésre bocsássa. Ekkor engem fölhív Antall József a kórházból, és megkér arra, hogy tájékoztassam alkotmányjogilag a köztársasági elnököt arról, hogy ő túllépte a hatáskörét, és valóban túllépte, és azt tudni kell, hogy az alkotmány a köztársasági elnöknek a főparancsnoki jogkört csak békeidőben nem adja meg, tehát békeidőben ő, mint főparancsnok nem járhat el, már pedig békeidőről van szó, bármennyire is feszült az adott helyzet.

Erről tájékoztatom is elnök urat, tehát egy újabb jó pontot szerzek. Telefonon keresztül tájékoztatom. Ő ezt természetesen zokon veszi, de hát a tények tények. Ráadásul később Alkotmánybírósághoz is adunk egy beadványt, és az Alkotmánybíróság visszaigazolja, hogy a köztársasági elnök túllépte a hatáskörét.

Ezért például az MDF frakció szeretne is egy bizalmatlansági indítványt a köztársasági elnök ellen indítani, amit viszont határozottan Antall József leállít. Nem Göncz Árpád személye miatt, hanem kifejezetten a köztársasági elnöki intézmény tekintélye miatt, tehát nem engedi ezt az akciót, és kéri is azt, hogy ne támadják meg a köztársasági elnököt, bármennyire is ellene tett a kormány ellen. Ez egyébként később is megnyilvánul, tehát később is, amikor az MDF frakció fel van háborodva Göncz Árpádnak bizonyos alkotmányellenes akciói miatt, körülbelül ötször állapítja meg az Alkotmánybíróság későbbiek során is, hogy Göncz Árpád túllépte az alkotmányos hatáskörét, tehát lényegében alkotmánysértést követett el, akkor sem engedélyezi ezt, és nem járul hozzá a miniszterelnök ehhez.

De ha már belevágtunk abba, hogy sajnálatos módon a taxisblokád időszakában Antall József már egy műtéten esik át, mindenképp szólni kell arról, hogy ez valahol egy magyar sorstragédia, hogy 43 év után az először megválasztott, szabadon megválasztott miniszterelnök kénytelen szembesülni egy halálos kórral, ráadásul ő ezt már a választás éjszakáján, április 8-án észleli magán, de nem veszi komolyan, tehát a hónaljában érez egy daganatot, de arra gondol, hogy ez egy nyirokcsomó, és nem veszi komolyan, ami később aztán annyira elkezd nála fájni, hogy nyáron már kivizsgáltatja magát, akkor megállapítják, hogy ezzel nem lehet tréfálni, meg kell műteni.

Bár a konkrét okot és a diagnózist akkor még nem tudják megállapítani, de erre azt válaszolja, amely a Blokád című filmben is teljesen tényszerűen elhangzik, hogy az önkormányzati választásoknak meg kell történnie, ő ezt az amerikai utat még le akarja bonyolítani, mert ez az ország számára egy hatalmas elismerés, és csak utána fekszik be a műtétre. A műtét viszont azt állapítja meg, hogy egy non-Hodgkin, egy nyirokcsomórák támadta meg, ami sajnálatos módon édesanyjánál is megjelent. Ennek van egy könnyebb és egy súlyosabb változata, sajnos nála a súlyosabb változat jön ki, ami azt mondja, és azt jelenti, hogy vagy három hónap életben maradás, vagy három év.

Három év a legjobb eset. A három év akkor van, hogyha ő a kemoterápiás kezelést viszonylag jól viseli, ha nem akkor viszont, és ha nem veti magát alá, akkor három hónap múlva ő eltávozik az élők sorából, ami annyiban sorstragédia, hogy nyilvánvalóan miniszterelnöki pozícióra készülni nem lehetett. De ő gyakorlatilag gyerekkora óta tudatosan készült egy politikusi pályára.

Nem tudta, hogy a sors megadja számára, de végül megadta. Amit igazából, ha belegondolunk, ’60-as, ’70-es években senki nem gondolt arra, hogy valóban itt egy rendszerváltoztatás lehet, és ő már akkor tudatosan készült egy politikusi pályára, egy teljesen más politikusi pályára, mint azok, akik a pártállamban képzelték el jövőjüket és a sorsuk alakulását. Tehát valahol ez egy sorstragédia.

Az más kérdés, hogy ő úgy állt az egész kérdéshez, hogy ő ezt egy szolgálatnak fogta fel, egyébként ezt nagyon sokszor hangoztatta a minisztereknek, hogy maga a miniszter szó is a szolgálatot jelenti. Éppen ezért mindig föllépett, ha valaki urizált és próbált a hatalmával visszaélni.

Ez egyébként a fizetés vonatkozásában is megnyilvánult, és ezzel kapcsolatban csak egy konkrét példát hadd mondjak. A közigazgatási apparátus bére legalábbis a vezetői szinten államtitkárig, közigállamtitkári és helyettes államtitkári szinten, mi a miniszteri bérekhez voltunk hozzá kötve, százalékos arányban. Ennek köszönhetően volt olyan időszak, amikor én a miniszterelnöki hivatal bér listáján csökkenő sorrendben a 154. voltam.

Tehát azt jelenti, hogy én, mint a hivatal vezetője, 154.-ként, tehát 154-en kerestek jobban nálam a saját beosztottjaim közül. Hát, ami nem volt egy kellemes állapot. Többször próbáltam kezdeményezni, hogy oké, ti ezt szolgálatnak veszitek, meg négy évet vállaltatok, de mi ezt egy élethivatásként vállaljuk a közigazgatási pályát, valahogy engedjetek el bennünket, de hát törvényileg hozzá voltunk kötve és nem igazán volt ebben mozgástér.

A betegségre visszatérve a műtét jól sikerül, a kezelésekre is jól reagál, és ennek köszönhetően ’91 tavaszára ő tünetmentessé válik. Igaz, hogy elveszíti a haját a kemoterápiás kezelés hatására, és egy rettenetes parókát kap. Az a feleségének a fodrásza csinálja az első parókát, a másodikat, ami egyébként jobb lesz, mert aztán sajnálatos módon kiújul újra a betegsége, de most maradjunk annál, hogy ’91 tavaszán tünetmentes.

Szerintem ez az Antall-kormánynak a legdinamikusabb időszaka, hihetetlen energiával veti bele magát a ténykedésbe, nagyon jó kedélyű, és ez érződik a kormány működésén is. Ráadásul addigra azt kell mondanom, ilyen üzemmentessé válik a működésünk is, olajozottá válik, tehát míg én az első újságinterjúmban, amit Márványi Ágnes a Magyar Hírlap számára készített, még azt voltam kénytelen nyilatkozni, kérdezte, hogy hogy érzem magam, mondtam, hogy úgy, mint a fuldokló, aki úszni nem tudó, de belökik a medence közepére, és az a feladat, hogy ússzál ki, körülbelül így éreztem magam.

Valóban ’91 tavaszára, amikor már létrejönnek olyan döntéselőkészítő testületek, hogy közigazgatási államtitkári értekezlet, nem került kormány elé olyan előterjesztés, ami a mi szőrünkön már ne ment volna át, rengeteg előterjesztést visszadobtunk, mert nem volt kellően egyeztetve, nem engedtünk zsebből előhúzni előterjesztést, tehát azt kell mondanom, hogy egy normális működésre kezdett átállni a kormányzati működés.

Ez viszont tartott ’91 végéig, amikor sajnálatos módon kiújul a betegség, újra elkezdődnek a kezelések.

Ezt a környezet nem igazán veszi észre, mi természetesen tudunk róla, a működés vonatkozásában legalábbis mint miniszterelnöki működés érezni nem lehet, mi tudjuk, a közvetlen környezet, hogy az a szarkasztikus humor ritkában jelenik meg nála, kedve kevésbé jó, hiszen érzi azt, hogy újra véges az a szolgálat, amire lényegében az életét rátette, és lehet, hogy hamarabb abba kell hagyni kényszerűségből, mint ahogy tervezte.

Márpedig ő ha törik, ha szakad, a rendszerváltoztatást el szerette volna érni és be szerette volna fejezni. Beleértve azt is, hogy a legsúlyosabb, leghátrányosabb döntéseket is végrehajtani. Mik ezek? Említettem a legelején, hogy a gazdasági rendszerváltoztatás az Antall-kormányra marad.

Összeomlik a szocialista rendszer, összeomlik a Szovjetunió. A vacak, eladhatatlan, Nyugat-Európa felé eladhatatlan árukat addig mi el tudtuk sózni, akár barterkereskedelem formájában is a Szovjetunió számára, de a Szovjetunió nagyon sokáig transzferábilis rubelben fizet számunkra, ami igazából semmire nem beváltható és nem adható el. Mi is próbálunk dollárelszámolásra átállni, de a Szovjetuniónak szintén nincs dollárja.

Ráadásul mondom azzal, hogy szétesik a Szovjetunió, lényegében egy óriási felvevőpiac szűnik meg. És ráadásul ma már közismert, hogy Magyarországon úgy érték el a teljes foglalkoztatottságot, hogy gyárkapun belül volt munkanélküliség. Talán emlékeznek sokan arra, hogy volt egy olyan büntetőtörvénykönyvi tényállás, hogy „közveszélyes munkakerülés”, tehát akinek nem volt igazolt munkahelye, az megbüntethető volt, akár bűncselekmény alapján is.

Éppen ezért mindenkit foglalkoztattak. Akár úgy is, hogy egy munkás – és ez tényleges történet nem kitalálás -, valamilyen géphez egy alkatrészt összeállított, összeszerelt, a mellette lévő munkás szétszerelte. Kezdődött előről újra. Tehát ha kellett, akár így foglalkoztattak embereket. És ráadásul, még egyszer mondom, olyan áruk gyártásra történt, ami eladhatatlan volt, tehát gyárkapun belül, üzemeken belül volt munkanélküliség, hivatalosan persze nem.

Ez aztán kikerült a gyárkapun túl. Ezek a gyárak végül összeomlottak, elindult egy privatizáció, ráadásul már a mi időnk előtt Sárközi Tamásnak köszönhetően egy spontán privatizáció indult meg. A pártnomenklatúra ráérezve a nagy lehetőségre, ebben tevékenyen részt vett, és egész nagy vagyonokat ellenőrizetlenül, ha nem is törvénytelenül, – mert még egyszer mondom, spontán privatizációról van szó, tehát nincs jogilag szabályozva -, nagy vagyonokhoz jut hozzá. Tehát egy vadkapitalizmus indul el már ’88-tól kezdődően Magyarországon.

Ezt mi próbáljuk szabályozni, csődtörvénytől kezdve új jegybanktörvény, banktörvény, stb. stb., amelyek még inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy sajnálatos módon, tehát ahhoz, hogy át tudjon állni egy piacgazdaságra, egy normális kapitalista piacgazdaságra az ország, ahhoz bizony be kell zárni üzemeket, föl kell számolni, csődbe kell juttatni a gazdaságtalan termelésű gyárakat, üzemeket, és óriási életszínvonalcsökkenés következik be, hatalmas infláció, és teljesen érthető az a frusztráltság és az a kiábrándultság, ami kapcsolódik a rendszerváltoztatáshoz, beleértve a taxisblokádot és beleértve mindazt az elégedetlenséget, ami részben, mondom, abban a naivitásban is következett, hogy itt a rendszerváltoztatással majd micsoda életszínvonal változás következik be. Antall József betegsége egyébként, még egyszer mondom, – bár sokan próbálják utólag is ezt magyarázni, hogy negatívan hat a kormány működésére -, állítom, tehát én, aki személyes tanúja vagyok a mindennapi működésnek, beleértve a kormány működésnek, ez nem látszik és nem érződik.

Az más kérdés, hogy sajnálatos módon ’93 nyarára ez a betegség eljut egy olyan stádiumba, hogy egy végső műtétet kell végrehajtani, ami egy csontvelő átültetést jelent. Dill professzor, egy német professzor végzi ezt el. Addigra ő már körülbelül 60 ilyen műtétet végez el. Döntő többségében a páciensek életben maradnak, de nem lehet tudni, egy nagyon kétséges műtétről van szó, hiszen ez azt jelenti, hogy egy csontvelőt kivesznek az emberből, egy sejtből, azt megpróbálják fejleszteni, illetve szaporítani, és amikor megtörténik a szaporodás, azt visszaültetik az emberbe, de úgy ültetik vissza, hogy előtte az immunrendszerét teljesen kiölik.

Na most ennek érdekében Antall Józsefnek ’93. október 6-án Köln-be ki kellett utaznia, ahol végrehajtják ezt a műtétet. Ő október 5-én ír egy levelet, amin a borítékon az szerepel, hogy „Halálom esetén felbontandó”, és a legközvetlenebb stábtól elbúcsúzik, a belügyminiszter, Boross Péter jelenlétében, és lényegében minket Boross Péterre bíz, azzal, hogy „Nem biztos, hogy élve hazajövök, de hát 50% esélyét adom annak, hogy igen.” És elmegy a műtétre.

A műtét nagyon jól sikerül, igaz, hogy teljesen steril szobában tartják őt több héten keresztül, megindul a fehérvérsejtfejlődés, és annyira jól reagál a szervezete, hogy hazaengedik Magyarországra november elején, kicsit hamarabb, mint ahogy kellene, ezt az orvosai is megmondják, azzal a feltétellel engedik haza, hogy emberek közé ne nagyobb menjen két héten keresztül, hanem viszonylag steril környezetben, tehát nehogy valamilyen fertőzést elkapjon. Ő ennek ellenére hazajön, emlékeim szerint november 5-én, 8-án már bejön a hivatalába, 11-én már levezeti a kormányülést, bemegy a Parlament ülésére is, ahol vastaps fogadja, egyébként maga az ellenzék is fölállva, tapsolva köszönti őt. És tényleg mindenki úgy érzi, még a korábbi legvadabb támadói is, hogy valahol a sors kegyének köszönhetően ez a kormány végigviszi ezt az első nehéz időszakot.

Valaki azért örül, hogy a mostani kormány hatalmon marad, valaki pedig azért örül, hogy ez a mostani kormány a legnehezebb részét befejezi annak a rendszerváltoztatásnak, és bár mindenki tudja, hogy valószínűleg új kormány fog alakulni, nem rá marad ez a nehéz feladat. Tehát ez a mostani kormány azt a, hogy mondjam, fekáliától kezdve mindent eltakarít a jövendő kormány elől, tehát ezért is drukkol annak, hogy Antall József meggyógyul, és végig tudja vinni a kormányzati időszakot. Igen ám, de a november 18-ai kormányülést ő még levezeti, már nem érzi jól magát.

22-én, hétfőn – ez csütörtök a 18-a -, már be se jön a Parlamentbe, a munkahelyére, betelefonál, hogy láza van, be is viszik a kórházba, és gyakorlatilag ezt követően ő már ki se kerül a kórházból. A kórházban egyébként először tüdőgyulladást kap, utána a leukémia is megtámadja, és december 12-én a szervezete feladja a küzdelmet a halálos kórral szemben. Ez egy vasárnap délután, negyed hat.

Sok gyerek számára, aki akkor a tévé előtt ül és a Kacsameséket nézi, megmaradt ez az élmény, hogy hirtelen a televízió elsötétül, megszakítják a Kacsamesét, és Boross Péter bejelenti, hogy Magyarország miniszterelnöke, Antall József, negyed hatkor meghalt. Az én feladatom akkor az, hogy a rendkívüli kormányülést összehívjuk, még aznap estére. Természetesen, miután az előzetes hírek nagyon rosszak, és föl vagyunk rá készülve, hogy valószínűleg a halál be fog következni, ezért előzetesen Boross Péter kiad feladatokat.

A kabinetfőnök a nekrológ megírását kapja meg feladatul, van, aki már a temetés előkészítését, én pedig a rendkívüli kormányülés előterjesztését kell, hogy előkészítsem. Megvallom őszintén, életem, emberileg életem legnehezebb feladata ez, hiszen egy számomra nagyon közel álló, hallatlanul tisztelt, megítélésem szerint a 20. század második felének egyik legnagyobb magyar politikusa, és legnagyobb demokrata államférfiének el kell képzelnem, hogy már meghalt, és úgy kell megírnom az előterjesztést, hogy a miniszterelnök meghalt, és mi az alkotmányjogi következménye eznek. A kormányülésen, ezen a rendkívüli kormányülésen, ami aznap fél nyolckor kezdődik, részt vesz Göncz Árpád és Szabad Gyuri bácsi is, az országgyűlés elnöke, megtárgyaljuk azt, hogy mi a közjogi helyzet az előterjesztésem alapján.

Tájékoztatást kap a kormány és a köztársasági elnök és a ház elnöke, hogy hogy tervezzük a temetést, ami másnap, pontosabban következő szombatra van tervezve, és fölolvasásra kerül az a borítékban lévő levél, amin említettem, hogy az van rajta, hogy „Halálom esetén felbontandó”. Ez végül is, ott hangzik el a kormányülésen először.

Ez egy politikai végrendelet, amiben Antall József kifejezésre juttatja, hogy szeretné, ha ez a kormány, ha nem is Antall-kormányként, de továbbvinné a parlamenti ciklust, és kéri, hogy Boross Péter, az ő helyettese, a belügyminiszter kapjon megbizatást kormányalakításra. Tehát lényegében kijelöli a jövendő utódját, amely utódlás meg is történik, hiszen a temetést követő héten, hétfőn már a Boross program, programja ismertetésre kerül a parlamentben, és 21-én emlékeim szerint már megválasztásra is kerül decemberben. A Boross-kormány egyetlen egy személyi változással a miniszterelnök személyén túl, hiszen a belügyminiszter lesz a miniszterelnök, és a belügyminiszter helyére pedig Kónya Imre kerül belügyminiszterként.

Mi a közvetlen stáb a miniszterelnöki hivatalban Antall kérésére érintetlenül maradunk, tehát Boross Péter átvesz bennünket, tehát mi a Boross-kormányt is szolgáljuk kormányhivatal élén, én is közigazgatási államtitkárként, és maradok 1994. július 10-éig, bár az új kormány, Horn-kormány 14-én alakul meg, de nekem van egy konfliktusom egy szakmai egyeztetés során Horn Gyulával. Egy személyes konfliktus, ő egy elég csúnya kiszólást tett a közigazgatási apparátusra, amit én kikérek nemcsak a személyem miatt, hiszen én akkor már tudom, hogy távozok, hanem a maradó közigazgatási szakemberek nevében, amiből kialakul egy személyes jellegű vita, és én kifejezetten kérem, hogy én nem szeretném megvárni Horn Gyula miniszterelnökségét, és hogy ő mentsem föl, illetőleg tegyen javaslatot, ezért kérem Boross Pétert, és így július 10-én én távozok. A kormányból egyébként a Boross-kormány július 7-én tartja meg a legutolsó ülését, utána már nincs is ülése.

Még annyit azért hozzá kell tennem, és talán ez befejezésként mindenképp el kell, hogy hangozzon. Utaltam arra, hogy amikor az Antall-kormány átveszi a kormányzást, akkor bár Németh Miklóstól kap bizonyos dossziékat, és hogy mik vannak félbehagyott ügyek, miről kellene feltétlenül dönteni, de jó néhány olyan minisztériumban, ahol úgy megy be a jövendő miniszter, hogy senki nem fogadja, lásd Horváth Balázs is a belügyminisztériumban, azt se tudja, hogy hol van a miniszteri szoba, tehát szó szerint senki nem fogadja, úgy kell kérdezősködnie, hogy oda találjon és beülhessen a saját szobájába. Éppen ezért talán annyit mindenképp szólni kell, hogy hogy várja az apparátus az új kormányt a mi időszakunkban, az Antall-kormány időszakában.

Sajnálatos módon az a két plakát, amiről tettem megjegyzést, hogy „Tovariscsi, konyec”, meg „Tavaszi Nagytakarítás”, iszonyú félelmet kelt a közigazgatási apparátusban. Én is, amikor a kormányhivatal vezetője leszek, azt észlelem, hogy fülét-farkát mindenki behúzza, és az emberek nem állnak le köszönni, még nem is köszönnek, hanem tényleg így kicsit sunnyogva, elfordulva, mindenki szalad a folyosón. Rettenetesen rossz a hangulat. És akkor egy új személyzeti főnököm, egy fiatal srác, akit kinevezek, javaslatára, aki szól nekem, hogy „Te, nagyon rossz az apparátus hangulata, próbáljuk valahogy megnyugtatni őket.”

Én összehívok egy állománygyűlést, amit aztán később a közigazgatási államtitkároknak is szó szerint majdhogynem parancsba adok a miniszterelnök kérésére. Az állománygyűlésen én elmondom azt, hogy senkinek nincs félnivalója, a volt párttagoknak sem, hiszen tudom azt, hogy például a kormányhivatal személyi apparátusának is több mint 80 százaléka volt MSZMP tag. Egy időben másképp nem is lehetett oda bekerülni.

Tehát senkinek nincs félnivalója, hogyha a kormányhoz, – nem az MDF-hez, nem a Kisgazdákhoz, nem a Keresztényekhez -, a kormányhoz lojálisan, tisztességesen, szakmailag végzi a munkáját. Meglepő módon ez egy olyan varázsmondat volt, hogy ettől a pillanattól kezdve mosolygós embereket lehetett találni. Este 11-kor, amikor mentem fel a miniszterelnök úrhoz, mert fölhivatott még valamihez, akkor az irodákban még égő lámpát találtam, és amikor bementem, hogy „Gyerekek, mi a túrót csináltok még itt éjszaka?” Akkor az volt a válasz:

„Csak nem gondolod, hogy amikor tudjuk, hogy a főnök dolgozik, és feladat van, hogy mi hazamegyünk?” Tehát egy olyan munkahangulat és kedv, és – nem tudok jobb szavakat kitalálni -, alakult ki a kormányhivatalon belül, ami számomra egészen felemelő érzést adott, és egészen fantasztikus volt, amire aztán a miniszterelnök is nagy hangsúlyt fektetett, még azon a nyáron Őszödön, Balatonőszödön, az osztályvezetőtől fölfelé tartott a közigazgatásról és az elvárásról előadást, és szó szerint ugyanezt megismételte és hangsúlyozta, hogy egy közigazgatási szakembernek a mindenkori kormányt kell lojálisan szolgálnia a szakmai tudásának megfelelően. Öt nem érdekli, hogy politikailag kinek milyen az érzülete, a vonzalma, ha tisztességesen dolgozik, akkor félnivalója nincs.

És valóban azt kell mondanom, hogy ez érvényesült akkor legalábbis a közigazgatásban, elmondta a kiválasztási szempontot is a közigazgatás vonatkozásában, nem a politikai alkalmasság és lojalitás, hanem a szakmai alkalmasság az elsődleges. És ezt követelte meg minden minisztertől és minden közigazgatási vezetőtől.

És valóban a kiválasztás szempontja abban az időszakban ez volt. Valamikor ’93 végén kezdett egy-két MDF-es vonalról bekerülni a közigazgatási apparátusba is személy, de aztán olyanok, akik azt kell mondanom, hogy maximálisan megállták a helyüket, például Nagy Zoltán, aki a PM-nek lett – a pénzügyminisztériumnak – közigazgatási államtitkára, és hogy mennyire jó szakember volt, hosszú éveken keresztül utána ő volt a versenyhivatal elnöke. Tehát tényleg csak szakemberek, nem politikai alapon és politikai lojalitás alapján kerültek be emberek a közigazgatásba akkor.

Tehát azt kell mondanom, hogy a közigazgatásnak valahol – nem csak a kormányhivatalnak és a kormány működésének, de a közigazgatásnak is – egy aranyidőszaka volt, elindult egy közigazgatási reform folyamat, informatikai szempontból is egy olyan jelentős változás történt, ami részben persze korábbi COCOM-listának is volt köszönhető. Csak egy példát hadd meséljek el, hogy telefonhiány volt.

Olyannyira, hogy a miniszterek sem rendelkeztek otthon telefonnal, beleértve engem sem. Az első hónapokban ezzel szembesült egyébként a hivatalt átvilágító Szekeres-fivérek is, akiket Antall József kért fel segítségül, hogy segítsenek átvilágítani a hivatalt és adjanak javaslatot a jobb működésre. Ők döbbenten szembesültek azzal, hogy mennyire rossz technikailag a hivatal ellátása.

Tehát például engem hogyha a miniszterelnök el akart érni, akkor egy személyi hívón, amit mi úgy neveztünk köznyelven, hogy csipogó, jött egy értesítés, hogy „Hívja vissza a miniszterelnököt.” Akkor elkezdtem keresni otthon kétforintosokat, lementem az utcára, kellett keresnem egy nyilvános telefonfülkét, ahol működött legalább a telefon, – a harmadik mondjuk működött -, föl kellett hívnom erről a nyilvános fülkéből a miniszterelnököt, és a legbizalmasabb dolgokat, – hiszen néha nem volt idő bemenni, hanem azonnal közölte és nekem válaszolnom kellett -, erről a nyilvános telefonfülkéről kellett megbeszélni. Később ez annyiban könnyebbült, hogy ‘Altai’ nevezetű, ilyen koffernyi szerkezetet kellett az autóban és a lakásban tartani, kurblival lehetett fölhívni és azon lehetett K-vonalon egymással beszélni, és talán másfél év után sikerült elérni a Matáv-nál, hogy a lakásban is volt normál telefon.

Tehát számítógépünk nem volt, természetesen olyan írógéppel dolgoztak a titkárnők, ami bizonyos minimális memóriával rendelkezett és javító programmal, de én emlékszem, hogy ’90-ben még az IM-ben olyan gépeken dolgoztunk, amikor a javító szalaggal, tehát ilyen fehér szalaggal kellett az elütéseket javítani, tehát a közigazgatás technikai felszereltsége körülbelül ilyen volt, a magyar közigazgatásé. Ebben rohamos változás és fejlődés következett be azért abban az időszakban, részben pont annak az átvilágításnak köszönhetően, amit az általam említett Szekeres-fivérek elvégeztek a kormányhivatalban. Egyébként ők további olyan javaslatokat tettek a működés javítása szempontjából, ami tényleg komoly lökést jelentett, beleértve azt, hogy a miniszterelnök munkájának könnyítése érdekében legyen például kabinetfőnök.

Kabinetfőnök addig nem létezett a magyar közigazgatásban, és ez ’91 júniusától kezdődően lett ez az intézmény. Megmondom őszintén, hogy erről az időszakról még nagyon sok mindent lehetne, hiszen nagyon sok esemény történt még.

Az orosz puccstól kezdve, mi azt hogy reagáltuk le, amikor Gorbacsovot megbuktatták és Jelcint bezárták az orosz parlamentbe, és fegyverekkel próbálták megdönteni az akkori orosz hatalmat, A Bős-Nagymaros vízlépcső mizériáról szintén lehetne nagyon sok mindent elmondani, és hát nagyon sok olyan kormányzati esemény történt – beleértve a médiaháborúnak a további eseményeit és történéseit -, amiről még szerintem hosszan órákig lehetne szólni. Életem legszebb és legnehezebb időszaka, nagyon büszke vagyok rá, hogy részese lehettem ennek.