Visszatérés a 80-as évek második felére, majd a személyes sors további alakulása és a közös munka megkezdése Antall Józseffel

Átirat:

Először egy picit vissza kell térnem ahhoz, hogy tehát ott hagyom a honvédséget. Hiszen említettem, hogy édesapám hivatásos katona, és ő az egész életét lényegében fiatal, felnőtt kora óta hivatásos katonaként élte le. Nem feltétlenül politikai alapon, de hát nyilvánvalóan ott egy nagyon komoly politikai agymosásban részesült.

Amikor én bejelentem otthon, hiszen hát azt én neki is bejelentem, hogy én a katonai pályát ott hagyom, ő ezt először nagyon rossz néven vette, mert arra gondolt, mint szerintem nagyon sok apa, tévesen, hogy majd a meg nem valósított álmát a gyermeke fogja beteljesíteni, és én eljutok majd egy olyan beosztással, vagy rendfokozatba a honvédelmi minisztériumba, vagy bárhol, ami tényleg egy tábornoki, igazi csíkot jelent a nadrágon. Ennek ellenére aztán ebbe persze nagy szerepet játszott a megenyhülésben az, hogy mi nem éltünk együtt. Szüleim elváltak, ahogy említettem, és kapcsolatunk az eléggé minimálisra korlátozódott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez igazi atya-fiúi kapcsolat volt, egy sokkal inkább egy felszínes, ismerettségi kapcsolat. Különösebben nem is foglalkoztam én azzal, hogy édesapámnak mi a véleménye a pályámat illetően utána. Politikáról meg igazából nem beszéltünk.

Tehát miközben ők hithű párttagok voltak, amit emberileg a mai eszemmel azért megértek, sőt, valószínűleg akkor is megértettem, hiszen, ahogy említettem, a családi háttérből ők tudtak kiemelkedni lényegében szegény családból származva, tanulhattak, elértek bizonyos, az édesapám az például honvéd ezredes lett, és ahogy említettem, Ercsiben hadtápfőnök volt, tehát bizonyos komoly beosztást elért a honvédségnél. Édesanyám is ilyen középvezetői szinten dolgozott a 62-es postán, és ők ennek a rendszernek tudták be mindezt, hogy az életük így alakulhatott.

Illetve ha belegondolunk abba, hogy például akkor egy áremelés hogy történt? Ennek majd lesz jelentősége a taxisblokád vonatkozásában. Ott igaz, megszületik a KB-ban, a Központi Bizottságban az áremelésről a döntés. Azt tudatosan a párttagok felé elkezdik szivárogtatni.

A pártagok nyilvánvaló, hogy elmondják a családtagoknak, a környezetnek, és mire bekövetkezik az áremelés, és általában nem azon a mértéken, hanem picivel alacsonyabb mértékben, az emberek már úgy fogadják, hogy ó, hát gond nélkül lenyelik, és nincs belőle semmilyen társadalmi felháborodás. Tehát ők, mint párttag, egy kicsit ilyen bennfentesnek is érezhették magukat, hogy hamarabb hozzájuthattak ilyen párttaggyűléseken bizonyos információkhoz. Ettől függetlenül nem voltak kivételezett helyzetben, de még egyszer mondom, ők az életük ilyen alakulását, legalábbis jobbá alakulását, ők ennek tudták be, és ezért hittek ebben a rendszerben.

Az igazi törést, amire egyszer utaltam már előjáróban, az leginkább akkor következett be, amikor az új kormány megalakul, én is később hivatalba kerülök, és olyan információkhoz jutnak hozzá, akkor már részben a közszolgálati médián keresztül, újságon keresztül, – tehát nem ez az irányított információ -, és rajtam keresztül is, ami valóban kijózanítja őket, és rájönnek arra, hogy mennyiszer hazudtak nekik, mennyiszer átverték őket, és lényegében egy ilyen tudatos agymosáson keresztül próbálták azt a rendszert fönntartani. Tehát egyértelműen ebbe az igazi nagy lökést az én sorsomnak a későbbi alakulása jelenti a számukra. Említettem azt is, hogy amikor én az igazságügyi minisztériumba kerülök, akkor az egy bizonyos kegyelmi időszak.

Minek köszönhető ez? Részben annak köszönhető, hogy egy generáció kiöregszik az igazságügyi minisztériumból, és a törvényelőkészítő főosztályra közel húsz velem majdnem azonos korú fiatalt vesznek föl, ’85 végétől kezdve ’87 elejéig. Tehát egy nagyon fiatal, frissen végzett jogásztársaság kerül be az igazságügyi minisztériumba, és van egy olyan miniszterhelyettesünk, aki bár korábban ott van, de valahogy lehet, hogy ez a Markója is akkor már kevésbé próbál szakmailag bármiben befolyást gyakorolni a minisztérium vezetésére. Ő kezd önálló életet élni szakmailag, és mondom, az ő fennhatósága alatt kezdődik egy olyan szakmai előkészítő munka, amit aztán később a Kulcsárék lényegében diadalra visznek szabadságjogok szabályozása és egyebek vonatkozásában, de hangsúlyozom, ez mind Petrik Ferencnek köszönhető.

És ennek révén valóban nem egy hagyományos kodifikátori feladat jut nekünk fiatal bekerülő jogászok számára, hanem érezzük azért mi is, hogy egy egypártrendszerben, – egy még ha puha, de mégis – egy diktatúrában egy szabadságjogot lehet szabályozni, egy gyülekezési jogot, amikor még ’85. [’86] március 15-én a Lánchídi csata néven elhíresült megmozduláskor véresen szétverik az ott 15 ezer fős tüntető tömeget, később is egyébként erőszakkal a rendőrség oszlat, és mi meg azt szabályozhatjuk, hogy hogy lehet törvényesen mégiscsak a demonstráció jogával élni, a gyülekezési jogával élni, tehát ezek azért számunkra emberileg és szakmailag is nagyon sokat jelentettek. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egyesülési törvényt mi azért alkottuk, hogy majd lehetőséget adjunk alternatív ellenzéki szervezetek megalakulásához, de menet közben kiderült, hogy véletlenül sikerült a jogi kiskaput megnyitni ezzel, és akkor már mondjuk nagyon büszkék voltunk erre, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez azért legalábbis akkor még nem egy tudatos szakmai magatartás vagy tevékenység volt részünkről.

[Milyen komoly ütközések voltak a párttal?]

Az az érdekes, hogy szerintem ’88-ban az MSZMP-n belül is komoly törésvonalak alakulnak ki. Egy az, hogy kezdenek megerősödni a reformkommunisták Pozsgay, Németh Miklós vezetésével, és igaz, hogy van egy keményvonal is, Grósz Károly-Fejti csapat, akik nem igazán akarnak akik nem igazán akarnak belemenni abba, hogy netán itt többpártrendszer legyen, meg egyáltalán enyhülés legyen az országban. Ők nem nagyon akarnak tudomást sem venni a Gorbacsov-Bush megállapodásról sem, miközben, még egyszer mondom, ők hivatalosan megkapják már azt az információt, hogy igazából a Szovjetunió most már fegyveresen nem fog beavatkozni egyetlen egy ország belügyeibe sem, ha úgy adódik.

Az más kérdés, ahogy említettem, fenyegetőként azért természetesen a szovjet csapatok még akkor rendületlenül itt tartózkodnak Magyarországon. Én igazából azon is érzem az enyhülést, vagy legalábbis a törést, hogy ahogy említettem, minden egyes kerekasztaltárgyalási nap után a Fejti személyi titkárának be kellett számolnia. És minden egyes alkalommal úgy jött vissza, hogy „Hát gyerekek, komoly leszúrást kaptam, komoly leszúrást kaptam.”

És ezek után valamikor félidőben, tehát kezdődik a tárgyalássorozat július 16-án, ha jól emlékszem, befejeződik szeptember 18-án, ’89-ben, és valamikor félidőben Pozsgay Imre, aki az MSZMP tárgyaló delegációját vezeti magas szinten, elmegy szabadságra. Két hétre, vagy három hétre. És akkor Fejti György veszi át az irányítását, az egész kerekasztaltárgyalás politikai irányításának, legalábbis a mi tárgyalódelegációnkat illetően.

Azonban még valamit el kell mondanom, hogy amikor elindulnak a tárgyalások, még a legelső érdemi tárgyalás előtt az MSZMP-t képviselő tárgyalódelegáció tagokat összehívják a pártközpontba, akkor ez a mostani országgyűlési képviselői ház, és kapunk egy eligazítást. Pozsgay Imre lényegében egy nem tudom hány perces előadásban azt hangsúlyozza, hogy semmi más nem fontos, legyen köztársasági elnöki intézmény. Tehát a legfontosabb eredménynek annak kell lennie, hogy legyen köztársasági elnöki intézmény.

Ebből egyértelműen lefordítjuk, hogy köztársasági elnök akar lenni, ami később kiderül, hogy valóban ez a legfőbb ambíciója. Ahogy említettem, mi házon belül Kilényitől azt kapjuk, hogy a legfontosabb, hogy legyen alkotmánybíróság, mert ő meg alkotmánybíró akar lenni. Fejti György is mond beszédet, Fejti György meg azt mondja, hogy semmiben nem engedhetünk.

Tehát mindennek maradnia kell, ami most van. Egypártrendszer, az alkotmány szövegének ennek kell maradnia, tehát gyakorlatilag nem engedhetünk szakmailag semmiben. Így indultak a tárgyalások, és ahogy említettem, én, egy az hogy nem voltam párttag, kettő, Antall József is számomra a legelső tárgyaláson szinte felmentést adott emberileg.

Én, de a többiek is szakmai lelkiismeretük alapján lényegében nem követtük a Fejtinek azt az utasítását, hogy nem lehet engedni semmiben, hanem mi úgy elképzeltünk egy optimális alkotmányszöveget, és mi afelé próbáltunk haladni a tárgyalások során. De mondom, Pozsgay elmegy szabadságra, és összehívnak bennünket megint úgy, mint a tárgyalássorozat előtt, ahol semmi másról nem szól másfél óráig az eligazítás, csak a mi szidalmunkról, az 1/1-es Albizottság MSZMP tárgyalódelegációjáról, hogy mi hason csúszva engedünk az ellenzéknek, és valami minősíthetetlen hangon és stílusban Fejti ott szidott bennünket. És megmondom őszintén, hogy én Bika jegyében születtem, egy családom és ismerőseim szerint is egy nagyon nyugodt ember vagyok, de azért van egy határ, amikor elszakad nálam a cérna, és akkor jobb, ha nem áll meg előttem senki.

Na eljött ez a pillanat, és én jelentkeztem elsőként, mert kérdezte, hogy van-e valakinek hozzászólása vagy kérdése, és fölálltam, és kikértem magam és az egész csapat nevében, elmondva azt, hogy egy, hogy lettünk eligazítva, kinek mi volt a prioritás, amit nyilvánvaló nem lehetett követni, mert most vagy köztársasági elnök van csak, és semmi más, csak alkotmánybíróság van és semmi más, stb. stb. És hát megmondtam, hogy semmi hasoncsúszás és megalázkodás nincs, szakmai és emberi lelkiismeretünk alapján tárgyalunk, és így is fogunk a következőkben is tárgyalni, ha ez nem tetszik, akkor váltsanak le bennünket és rúgjanak ki.

Na ezek után a szünetben többen odajöttek, hogy hát állítólag KB első titkárral így még a pártközpontban nem beszélt senki, hát nyilvánvaló, hogy párton kívüli oda be se tette a lábát, tehát így nekem könnyű dolgom volt. Szeretném hangsúlyozni, hogy még ekkor sem egy ilyen tudatos politikai állásfoglalás volt részemről, egyáltalán egyszerűen emberileg fölháborított mindaz a stílus és mindaz, ami elhangzott velünk szemben, és úgy éreztem, hogy mi, akik tényleg majdhogynem éjjel-nappal tárgyalunk, valószínű, hogy mást érdemelnénk, és nem ilyen stílusban, és nem ilyen minősíthetetlen leszidást. Utána Pozsgay visszajött, visszavett… ja, egyébként ennek köszönhetően, hogy Fejti átveszi a vezetést, majdnem úgy néz ki, hogy meg is szakadnak a tárgyalások, és semmilyen eredményre nem jut a nemzeti kerekasztaltárgyalás, de hál’ Istennek visszajön Pozsgay Imre, és akkor újra nagy nehezen normalizálódik a helyzet, és végül, ahogy említettem, eljut egészen odáig, hogy szeptember 18-án megszületik a megállapodás.

Akkor már…

[Bocsánat, csak annyi, hogy említette hogy a Fejti titkára…] – Igen – […hogy az, hogy a Fejti és a Pozsgay között milyen konfliktusok voltak, arról tudtak?]

Inkább ilyen, hogy mondjam, utcai hírek jöttek el, hiszen akkor, ha belegondolunk, hogy ’89. elején Pozsgay bemondja, hogy nem ellenforradalom, hanem népfelkelés. Kihasználva egyébként azt, hogy Grósz, akkor pont úgy tudom, nincs Magyarországon, tehát, de ő ezt bemondja a rádióban.

Egy tudományos akadémiai bizottság jut erre, és ő ezt hivatalosan is bemondja. Ebből azt tudom, hogy a párton belül óriási botrány adódik. Egyébként visszatérve akkor a családomra, ez érdekes módon atyámat is akkor megrázta, édesapámat.

Ő is fölháborodott, hogy hogy-hogy nem ellenforradalom. Ugyanis ő akkor ’56-ban kiskatona volt, és az egyenruhájuk nagyon hasonlított az ÁVÓ egyenruhára. És pont kenyeret szállítottak nem tudom hová, és a forradalmárok megállították a teherautót, leszállították őket, falhoz állították, és épp ki akarták őket végezni, hogy ávósok.

Amikor jött egy forradalmár ilyen középszintű vezető, és mondta, hogy „Ti hülyék, nem veszitek észre, hogy ezek kiskatonák, nem ávósok?” És ennek köszönhette, hogy ő életben maradt. De ez benne annyira beégett, hogy számára szintén ’56 ezek után az ellenforradalomnak számított, és amikor Pozsgay ezt bemondja, hogy ez népfelkelés, akkor ő ezt szintén valahol családon belül árulásnak vette. Én akkor mondom, már Beszélőt olvasva stb., nyilvánvaló, hogy ezt nem úgy kezeltem, és nem úgy vettem.

De ebből családi beszélgetés soha nem volt, tehát mereven kerültük a politikát. A párt egyébként szerintem akkor már a szétesés állapotában van.

Ennek köszönhető az, hogy ’89, – mármint az állampárt -, ’89 októberében lényegében az MSZMP fel is oszlatja  magát, és jogutód lesz az MSZP, a Magyar Szocialista Munkáspárt [Magyar Szocialista Párt]. Minden vonatkozásában megörökli a vagyonát is, amiből később aztán komoly viták és púrparlék adódnak a későbbi kormányzati időszakban. De hát egyértelmű, hogy az a 850 ezer párttag, az hirtelen emlékeim szerint 30 ezerre lecsökkent.

Tehát az MSZP-nek az alakuló párttag létszáma az 30 ezer fő. Eltűnik 820 ezer párttag hirtelen a tagnyilvántartásból, amiből azért kiderül az, hogy nagyon sokan szerintem nem voltak hithű párttagok, nagyon sokan csak a karrier miatt, hát ahogy említettem önnek, a karrier lehetősége akár a közigazgatásban is, hogy mi volt, hogy be kellett menni a pártközpontba, és nyilvánvaló párton kívüliként nem lehetett csak párttagként. Tehát nyilvánvaló, sokan megalkuvásként, sokan abból a megfontolásból, amit említettem az egyetemi időszakról, hogy majd belülről kell megreformálni, és azért kell belépni az MSZMP-be, hogy belülről lehet megváltoztatni a rendszert párttagként.

Tehát nyilvánvalóan sokan így lettek pártagok. Én megvallom őszintén senki felett nem szeretnék ítélkezni. Én a lustaságom, a semlegességem és a nem tudom minek köszönhetően én ettől távol maradtam, és egészen 55 éves koromig én soha nem voltam párttag, tehát gyakorlatilag én ezt úgy éltem le felnőtt életkorom jelentős részét, hogy párton kívüliként sikerült ezt megtennem, de nem szeretném döngetni a mellemet, mert semmi alapom és jogom nincs erre, tehát nem egy ilyen tudatos ellenzéki felfogás vagy magatartás vezetett erre. Tehát ennyit tudok az MSZMP-vel kapcsolatban mondani. Még egyszer mondom, minden elismerésem az akkori átkos parlamentté, ami nyilvánvaló azért a pártközpont nyomására is fogadta el azt, hogy a nemzeti kerekasztaltárgyaláson megszületett törvénytervezetek törvényjavaslatként végül is elfogadást nyertek, és a közjogi rendszerváltozás jó része az megtörténik lényegében a szabadon bekövetkezett szabad választásokig.

Említettem a „Paktumot”, ami egy csúnya szó egyébként. A „paktum”-nak van egy kicsit ilyen negatív hangzása, miközben, ha belegondolunk, ez a Magyarország közjogi történetében egy nagyon pozitív cselekedet és fejlemény volt, hiszen ez tette lehetővé azt, hogy a később megalakuló Antall-kormány egyáltalán kormányozhatott, és a végrehajtó hatalom működhetett. Visszatérve viszont a személyes sorsomra, említettem, hogy április 8-án is természetesen, mint szerintem az ország lakosságának döntő része, ott ültem a tévé előtt, várva az eredményeket, döbbenten látva azt, hogy – az eredménynek nagyon örülve nem annak döbbentem meg – , hanem ha emlékeznek önök, akkor az MDF székházából [Választási központból] Balló György közvetített, tehát minden pártszékházban a Magyar Televízió egy jeles riportere ott volt, és amikor eldőlt, és a végső eredmény kiderült, Balló György lényegében elsírta magát elkeseredésében, hogy nem az SZDSZ nyerte meg a választást, hanem a Magyar Demokrata Fórum, és például akkor is Antall József, mint győztes pártnak a beszédét, akkor sem adta le a Magyar Televízió igazából, hanem akkor is csak félig, és tovább kapcsoltak, tehát már ez azt kell mondanom, hogy egy érdekes momentum volt az akkori médiahelyzetre vonatkozólag.

De nagyon örültem, tudtam, hogy Antall József lesz a miniszterelnök, de hát én maradok majd nyilvánvalóan az igazságügyi minisztériumban, és főosztályvezető-helyettesként csinálom a dolgomat rendületlenül. Amikor is, 8.-a igaz, vasárnap, rákövetkező pénteken megyek ki a minisztériumból késő délután, az akkori főosztáyvezetőm(nek), Papácsy Editnek az volt a szokása, hogy minden péntek délután, amikor a kollégákat már hazaengedte és hazamehettek, be kellett hozzá menni, és cigarettázva, kedélyesen, szendvicselve, kis konyak mellé stb., megbeszéltük, hogy milyen munkák voltak, milyen feladatok voltak a héten,

milyen feladatok lesznek a jövő héten, tehát megterveztük lényegében a következő heti munkaprogramot is, és éppen ezért én általában pénteken nem rendes munkaidőben távoztam, hanem jóval, pár órával később. Rajtunk kívül szerintem akkor már senki nem volt a minisztériumban, és akkor még úgy lehetett betelefonálni, hogy le volt kapcsolva minden minisztériumi telefon, és ha valaki betelefonált a minisztériumba, az a portán csörgött.

És épp mentem ki a minisztériumból, amikor hallottam, hogy csörög a portásnál a telefon, és a portás fölveszi, és rám szól, hogy „Kajdi elvtárs – akkor még elvtárs -, Kajdi elvtárs telefonja van.” Hát a döbbenetem az kettős volt, egy az, hogy honnan ismer engem a portás név szerint, tehát én egy kis főosztályvezető-helyettes vagyok ebben a minisztériumban, ilyen rengeteg van rajtam kívül, de jó, hát ezek szerint ismer. A második döbbenetem az volt, amikor belehallgattam a telefonba, beleköszöntem, és az ismerős hang, „Szervusz Jóska”, Antall József volt a másik vonalán, vagy oldalán, és kérte, hogy kedden menjek be hozzá.

„Szervusz, szép hétvégét”, és letette. Hát mondanom se kell, hogy egész hétvégén ezen gondolkodtam, hogy miért kell nekem Antall Józsefhez, a jövendő miniszterelnökhöz bemennem, mit akarhat tőlem? A másik problémám viszont az volt, hogy mit jelent az, hogy „hozzám”. És éppen ezért hétfőn, amikor reggel bementem a minisztériumba, akkor az egyik kollégát, aki az Antall idősebbik fiának volt egyetemi csoporttársa, és tudtam, hogy ő néha családi vasárnapi ebédeken ott van az Antall családnál, egy vidéki fiú volt, tőle kérdeztem meg, hogy „Te ne haragudj, Antall azt mondta, hogy gyere be „hozzám”, ez mit jelenthet?” Azt mondja, hogy „Biztos, hogy a székházba kell bemenned”. Na de az hol van? Tehát körülbelül ennyire voltam tájékozott az akkori politikai viszonyokról, és mondta, hogy „Te hülye, kiállsz a Bem Térre, körbefordulsz, ahol látsz egy hatalmas MDF zászlót, oda bemész.”

Hát így is tettem kedden, bementem, mondtam, hogy a párt elnökét keresem, fölmentem az első emeletre, ahol fogadott Antall József, nagyon kedvesen, megkérdezte, hogy hogy vagyok, hogy vannak a gyerekek, akkor két kicsi gyermekem volt már, és a pár udvarias, nagyon személyes és kedves sor után és mondat után mondta, hogy „Fel szeretnélek kérni a kormányhivatal élére vezetőnek.” Hát megvallom őszintén, hogy ekkor 31 éves vagyok, ’86 óta dolgozom a közigazgatásban, főosztályvezető-helyettes vagyok, egy kicsi kis főosztálynak a második embere, és kapok egy ilyen felkérést, hát köpni-nyelni nem tudtam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Hát ne haragudj, nekem ezt a családdal meg kell beszélnem…”, ugyanis azért azzal tisztában voltam, részben ahogy a kerekasztaltárgyalásokon végigtárgyaltuk a dolgokat, részben pedig azért utána is elgondoltam, hogy most egy olyan időszak jön a kormányzat életében, ami, hát nemhogy egy teljes embert, hanem egy tripla embert igényel, főleg egy ilyen pozícióban, akkor már tudtam azt, hogy egy folyamatosan működő országgyűlés lesz, egy folyamatosan működő kormány lesz, addig a kormány két hetente ülésezett, ráadásul úgy ülésezett, ahogy említettem már, hogy előbb a KB-hez bement az anyag, ha az jóvá hagyta, akkor a kormány azon már úgy sem változtatott, tehát teljesen formálisak voltak lényegében a kormányülések, viszont egyértelmű volt, hogy ettől a pillanattól kezdve a pártközpont megszűnt, a pártközpont bejön a kormányhoz, tehát gyakorlatilag a politikai döntéshozó testület a végrehajtói döntéshozó testülettel egy és ugyanaz lesz, egy folyamatos kormányzati üléssel, át kell szervezni majd a közigazgatást, a minisztériumokat, tehát egy nagyon komoly feladattal azért úgy nagyjából, nagyjából, szeretném hangsúlyozni, tisztában voltam, és gondolván arra, hogy két kicsi gyermekkel viszonylag fiatal házasként, azért egy ilyenbe belevágni nem kis dolog, és valóban föl tettem otthon a kérdést, és egy családi kupaktanács ült össze, édesanyám, a másik nagymama, apósom, és mi ketten a feleségemmel, ahol föltettem a kérdést, hogy vállalhatom-e vagy sem. Apósom, aki előtte már a közigazgatásban dolgozott, később pedig a győri jogi karnak is a dékánja lett, tehát egy jogász, és azért ismerte, hogy miről szól a közigazgatás.

Ő azt mondta, hogy „Fiam, ezt el kell vállalni, ez egy olyan történelmi pillanat, aminek ha kicsit is az ember részese, azt senki nem veheti el, és igenis ez egy olyan történelmi feladat, amit vállalni kell.” A két nagymama azt mondta, hogy mindenben segít, és igenis ezt vállalni kell. A feleségem is azt mondta, hogy ő bármilyen nehéz lesz, tisztában van vele, hogy én négy évig nem vagyok, sem férj, sem apaként, de ő ezt vállalja.

Így azért, amikor visszamentem egy hét múlva Antall Józsefhez, ő már nem kérdezett semmit tőlem, hanem rögtön leültünk, és elkezdtünk dolgozni, ami azt jelentette, hogy azonnal különböző feladatokkal bízott meg. Először is fölvázolta azt számomra, hogy ő hogy képzeli el a minisztériumi struktúrát. Ő szeretné szétválasztani a politikai szférát a szakmai szférától, és éppen ezért a vezetésen belül is politikus a miniszter és a politikai államtitkár, szakmai ember a közigazgatási államtitkár, és a szakmai helyettesei a helyettes államtitkárok.

Ha van egy kormányváltás, a szakmai emberek stabilak és maradnak, ez biztosítja a folytonosságot a végrehajtói hatalom számára, legalábbis szakmai szempontból, a politikusok pedig nyilvánvalóan távoznak, hiszen ők csak arra a politikusi kurzusra vállalják azt a megbizatást, ami a választás eredményeként adatik nekik. Éppen ezért készültek rögtön olyan törvénytervezetek, beleértve azt is, hogy milyen minisztériumokat szeretne fölállítani, létrehoz egy új minisztériumot, a munkaügyi minisztériumot, megerősíti például a környezetvédelmi minisztériumot, visszaad bizonyos régi elnevezéseket, ami jobban kifejezi az adott minisztériumnak a feladatkörét, az egészségügyi és szociális helyett lesz a népjóléti minisztérium például, de meghagyja természetesen azokat a klasszikus tárcákat, minisztériumokat, mint honvédelmi minisztérium, belügyminisztérium, vagy akár a pénzügyminisztérium. És elmondta azt is, hogy természetesen a minisztertanács hivatalát is, ami addig létezik, át akarja alakítani, lényegében ennek aztán ki is találjuk az elnevezését, miniszterelnöki hivatal lesz, ami sokkal jobban tükrözi azt az alkotmányjogi helyzetet, ami lényegében a kormányból kiemeli a miniszterelnököt, ez a kerekasztaltárgyalásoknak és a paktumnak is köszönhető alkotmánymódosítás eredménye, gyakorlatilag a miniszterelnöktől függ a kormány léte.

Amíg létezik a miniszterelnök, addig van az adott kormány, a miniszterelnököt a programjával együtt választja a Parlament, de a miniszterek személyében már nem szólhat bele senki más, csak a miniszterelnök. Ő tesz javaslatot a miniszterekre, akiket a köztársasági elnök kinevez, és az ő döntésétől függ az is, hogy kiket mentenek föl és kik távozzanak majd a kormányából. Tehát egyértelműen a miniszterelnöknek egy nagyon erős alkotmányjogi helyzete, alaphelyzete van.

Azt kell mondanom, hogy kicsit így a kancellária modell felé kezdtük el ezt a kormányzati struktúra kialakítását, ami később aztán a referatúra rendszernek a csiráinak a kialakítását is jelentette a miniszterelnöki hivatalon belül.