Eddig nem érintett témák, különösen azok, amelyek támadási felületet adtak a Kormánnyal szemben (Folytatás), valamint a kormányzati működés értékelése
Átirat:
Még tovább haladva a történetben, meg kell még említenem néhány olyan témát, – bár nem szeretnék most már ezekkel olyan nagyon részletesen foglalkozni -, ami érdekes módon szintén a legjobb szándékunk ellenére a megítélés vonatkozásában, legalábbis a közvélemény szemében gellert kapott, az egyik a Világkiállítás. A „Bécs és Budapest 1995 Világkiállítás”, ez volt a hivatalos elnevezése. Ez eredetileg úgy indult, hogy még a rendszerváltoztatás előtti kormány jelentette be ennek az ötletét.
A korábbi fővárosi tanács elnöke, Bielek nevezetű úriember, még ezért elismerést és kitüntetést is kapott az ötletéért. Egyébként maga az ötlet utólag is azt kell mondanom, hogy kifejezetten jónak tűnt és jó volt. És igen ám, csak ’89-hez képest, ahogy említettem kellően megváltoztak azok a főleg gazdasági körülmények, amelyek valóban ideálisak lettek volna egy világkiállítás megrendezéséhez.
Éppen ezért az Antall-kormány viszonylag hamar, – ez is egyébként egy olyan téma volt, ami rendszeresen, szinte majdnem minden kormányülésen, kezdetektől kezdődően napirendre került -, azt a döntést hozta, hogy oké, ezt meg kell tartani és meg kell rendezni, de vállalkozói alapon, mert erre költségvetési forrás nem igazán van. Hosszas számolás, osztás-szorzás után arra jutott az Antall-kormány, hogy maximum 30 milliárdot tud erre szánni, miközben úgy az óvatos becslések szerint is körülbelül egy ilyennek a megrendezése olyan 220 milliárdba kerül akkori értékeket alapul véve.
Tehát az összes többit vagy valamilyen hitelből kell finanszírozni, vagy pedig olyan vállalkozói alapon, amely valahogy hozzáférhetővé és megvalósíthatóvá teszi ezt az elképzelést. Ez a 30 milliárd is leginkább arra szolgált volna, hogy mindazt az infrastrukturális beruházást, amire szükség van amúgy is az országnak és amúgy is a fővárosnak, azt végre kell hajtani, és lehetőleg ebből a 30 milliárdból kell megtenni. Plusz az volt az elképzelés még, hogy lehetőleg bármennyire Budapest az egyik centruma ennek a világkiállításnak, azért az ország többi részét is próbáljuk ebbe bevonni, és a fejlesztési forrásokat próbáljuk ezen területekre is fordítani.
Nehézséget okozott az, hogy a Fidesz és az SZDSZ szinte rögtön ellene volt a világkiállítás megrendezésének, ennek köszönhetően a fővárosi önkormányzat, amelyben többségben voltak az SZDSZ-es polgármesterek, – kerületi polgármesterek -, és magában a közgyűlésben is, nem igazán támogatta ezt az elképzelést, sőt többször volt olyan közgyűlési döntés, született olyan közgyűlési határozat, hogy Budapest nem kívánja, nem kíván részt venni ebben a megrendezésben, sőt olyan tartalma is volt ezeknek a határozatoknak, hogy felszólítják a kormányt, hogy Budapest kárára ne is vállalja, Budapest ellenében ne is mondjon pozitív választ a megrendezéssel kapcsolatosan. Miközben az a közhangulat, ami talán még ’89-’90-ben nem feltétlenül támogatta a világkiállítást, érdekes módon ’91-re teljesen általános volt az a közvélemény, hogy ezt meg kellene rendezni ’95-ben Magyarországnak, egyértelműen Magyarország fejlődését szolgálná, és leginkább a vállalkozói körök álltak emellett, hogy ezt meg kell rendezni. Illetőleg egy olyan alternatív megoldást merült fel, hogy lehet, hogy ’95-re még nem lesz olyan megfelelő erre a gazdasági helyzete az országnak, próbáljuk ’96-ra áttolni, ráadásul akkor össze lehet kapcsolni a millennium évével, hiszen 1896-1996, sőt 896, tehát megvan az a párhuzamon, párhuzam, és akkor lényegében ezeket az eseménysorokat is össze lehetne kapcsolni.
Miután Bécs kikötötte azt, hogy ő nem hajlandó eltolni, mert ’96-ban olimpia is lesz, ő mindenképp ragaszkodik, és ha kell egyedül is megrendezi ’95-ben, így ez aztán a ’96-os ötlet az lekerült a napirendről, és hát aztán később, mint köztudomású, végül maga a világkiállítás is teljesen lekerült a napirendről, tehát a végén kénytelen volt az Antall-kormány is a körülmények szorításában úgy dönteni, hogy mégsem tudja ezt megrendezni.
Másik nagyon neuralgikus kérdés, a Bős-Nagymaros kérdése. Ez is, mármint a vízlépcső és a vízi erőműnek a kérdése, ez is szinte minden kormányülésen szóba kerül.
Az Antall-kormány ezt is örökségként megörökli, hiszen ez azért nem a mi időszakunkban kezdődik ennek a kérdésnek a rendezési problematikája, hanem jóval korábban. Van a két állam között egy államközi szerződés, ez ellen a zöld mozgalmak egy nagyon komoly demonstrációt szerveznek már korábban, ’89-ben is, és lényegében ezt a közhangulatot örökli meg az Antall-kormány, ami alól igazából nincs is kibúvási lehetőség, már csak azért sem, én emlékszem arra, hogy bárkit megkérdezett az Antall-kormány ilyen környezetvédelmi szakértőket, mindenki azt állította, hogy amennyiben megépülésre kerül, ez a Gabcikovo-i erőmű az olyan környezeti katasztrófát fog okozni a Duna felső szakaszán, továbbá olyan vízügyi problémákat hajózási szempontból, ami orvosolhatatlan lesz, és éppen ezért lényegében az országgyűlés kormányjavaslatra hoz is egy olyan döntést, hogy felmondjuk a két állam közötti szerződést, megindulnak különböző tárgyalások, elvisszük nemzetközi fórumra is, miután a szlovákok egyoldalúan nem állítják le az építkezést, sőt, van egy pillanat, amikor magát a Dunát is egyoldalúan elterelik. Ez megint egy olyan időszakra esik, amikor a nemzetközi közvélemény és a nemzetközi világ sokkal inkább el van foglalva más komolyabb problémákkal és konfliktusokkal, mint ezzel. És igazából nem hajlandóak ezzel foglalkozni, és nem adnak igazat, miközben egyértelműen nemzetközi jogi szempontból és minden szempontból Magyarországnak lenne igaza.
De valahogy úgy van a nemzetközi politikai hatalom, és itt most akár az Unióra, illetőleg bármi másra gondolunk, a világhatalmakra, hogy nem kell még egy konfliktushelyzetet teremteni, van elég most a világban, és próbálják is hűteni ezt a konfliktust. Tehát egyedül maradunk lényegében, és próbáljuk megvívni ezt a küzdelmet, hát nem sok sikerrel. Tehát, ha már említettem azt, hogy külpolitika oldaláról igazából mennyire eredményes volt az Antall-kormány, hát azért voltak olyan történések és események, amiben egyszerűen objektíve nem lehetett sikeres.
Végezetül, – ha persze még merül fel kérdés, akkor nagyon szívesen válaszolok, de – szeretnék egy összegzést is adni, és leginkább az utolsó időszakra, tehát az Antall-kormány időszakára, bár kitérésként még azért annyit el kell mondanom, hogy a néhai miniszterelnök, mint köztudomású, a halálos kórral vívott küzdelmet végül is feladja, legalábbis a szervezete, ami mellé, a nyirokcsomórák mellé érkezik először egy tüdőgyulladás, aztán érkezik egy leukémia is, és ’93. december 12-én a küzdelmet feladja és meghal, és ’93. december 21-én viszont már megalakul a Boross-kormány, ugyanis Antall József a halála esetére hagy egy politikai végrendeletet, ezt még a kölni műtétje előtt megírja, tehát 93. október 5-e a címzése, illetőleg a dátum az adott levélen, borítékon az szerepel, hogy „Halálom esetén felbontandó”, ezt a halála napján megtartott rendkívüli kormányülés estéjén olvassák föl, amin jelen van köztársasági elnök úr és Szabad Gyuri Bácsi is, az országgyűlés elnöke is, és ott ebben a levélben egyértelműen benne van, hogy kéri mind a koalíciós képviselőket, és kéri mind a kormány tagjait, hogy utódjaként fogadják el, miniszterelnök-jelöltként Boross Pétert. Ez azt kell mondanom, hogy bizonyos konfliktust is okoz az MDF-en belül, mert azért vannak önjelöltek természetesen,
hiszen Antall József halálával ilyen ambíció megjelenik Für Lajosban is, megjelenik Szabó Ivánban is. Azonban hát miután írásban elhangzik egy ilyen kérelem, és azért Antall Józsefnek volt akkora reputációja frakción belül is, illetőleg úgy en bloc a közvélemény szemében is, hogy végül is Boross Péter valóban megválasztásra kerül, megalakul a Boross-kormány egyetlen egy változással, hiszen Boross Péter belügyminiszterből lesz miniszterelnök, és az ő helyére pedig Kónya Imre, az akkori addigi frakcióvezető, az MDF frakcióvezetője kerül abba a bársonyszékbe, és ez a kormány végig is viszi ezt a ciklust, egészen ’94. július 14-ig, amikor is a Horn-kormány átveszi a kormányzást és a végrehajtói hatalom irányítását.
Ezzel kapcsolatban mindenképp azt azért meg kell jegyeznem, hogy Magyarország az egyetlen ebben az időszakban, amelyik Kelet-Közép Európában végig tudja vinni legalábbis a volt szocialista országok közül a parlamenti ciklust. Az összes többi országban több kormányváltás, illetőleg parlamenti választásra kerül sor, tehát Magyarország az egyetlen olyan stabil ország, ahol ez a ciklus lényegében, még ha így kormányfő váltás történik is, de ez a ciklus végig tud menni. Ahogy említettem, egy értékelést szeretnék, de leginkább igazából az Antall-kormány időszakára, hiszen a Boross-kormány igazából már csak egy ilyen, majdhogynem ügyvívő kormányként, ha jogilag nem is, de ügyvívői kormányként viszi végig a választásokig a hátralévő időszakot.
Én az Antall-kormány időszakát, ahogy a legelején is a fogalom tisztázásakor, vagy legalábbis ahogy én próbáltam értelmezni a rendszerváltás, rendszerváltoztatás fogalmait, egyértelműen szeretném azt mondani, hogy az Antall-kormány, bár ezt mind a mai napig nagyon sokan vitatják, és mind a mai napig nagyon sokan maguknak tudják ezt az érdemet, egy későbbi érdemet természetesen, de szerintem az Antall-kormány a rendszerváltoztatást végrehajtotta. Végrehajtotta, egy az hogy befejezte a közjogi rendszerváltoztatást, említettem az önkormányzati törvénytől kezdve, akár említhettem volna a Magyar Nemzeti Bank, mint önálló intézménynek a létrehozását, de több más olyan fontos lépést is, ami befejezte a közjogi rendszerváltoztatást. És azt a legnehezebb feladatot, amit ránk hagyott az előző rendszer, a gazdasági rendszerváltoztatást is végrehajtotta, ami persze iszonyú nehézségekkel, szenvedéssel és nagyon sok negatívummal járt együtt, de ezek objektív negatívumok voltak, itt az infláció, a munkanélküliség, stb.-re gondolok.
Ha évenként kellene értékelni, akkor pedig, ahogy menet közben is említettem, én az 1991-es évet emelném ki ebből az időszakból. Az volt talán a leglátványosabb és a legsikeresebb év. Részben említettem bizonyos külpolitikai lépéseket, amelyek akkor történnek meg, de gazdasági szempontból is akkor elindul egy olyan gazdasági fejlődés Magyarországon, ami aztán egészen tetten érhető ’98-ig is. Továbbá ennek azért van egy emberi része is, és oka is a történetnek, ugyanis Antall József ’91 tavaszától kezdődően tünetmentes.
Tehát a sugárkezelés az, amellyel kapcsolatosan ő nagyon szkeptikus, amikor megállapítják nála a kórt, és közlik vele, hogy vagy három hónap, vagy három év. Tehát ez a távlat áll előtte, és minden azon múlik, hogy hogy reagál a kemóra, a kezelésre. Szerencsére a szervezete jól reagál, és ennek köszönhetően tünetmentes lesz, a haja elkezd kinőni, tehát újra saját haja van ’91 nyarára.
Miután egy hiú ember, bár szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne lenne hiú, ő a hajára különösen büszke volt, hogy van, ezért nagyon boldog, és nagyon is örül. Ez a kedélyén is látszik, iszonyatos munkakedve van, ez átragad a kormány tagjaira is. Ráadásul a kormányhivatal működése is körülbelül ’91 tavaszára, nyarára éri el azt a szintet, hogy azt tudom mondani most már önkritikusan, hogy „Na igen, most normálisan működünk.”
Addig valóban azt kell mondanom, hogy a kezdeti nehézségek, az amatőrség teljesen benne volt, még a kormányhivatal működésében is, de akkor valóban egy ilyen professzionális működés indul el, ami nagyban köszönhető a hivatal átvilágításának is. Ugyanis Antall József ’91 [’90] őszén a Szekeres-fivéreket, akikhez társultak a Gorondi-fivérek, – ez négy személyt jelent, két testvérpárt -, átvilágították a kormányhivatalt a miniszterelnök kérésére, átnézve feladat és hatáskörét, szervezetét, továbbá a technikai adottságait a szervezetnek, és nagyon komoly javaslatokat tettek, hogy csak egyetlen egy példát említsek, és lehet, hogy ez kívülállók számára nem sokat jelent, de ennek volt köszönhető, hogy kabinetfőnöke lett a miniszterelnöknek, és a kabinetfőnök jelenlétével egy önálló kabinetiroda alakult ki. Sokkal jobban szétvált ettől kezdődően a miniszterelnök politikusi funkciója és feladatköre, mint a kormányfői. Tehát a politikus, itt most elsősorban a pártelnöki funkcióra gondolok, hiszen egyszemélyben testesül meg a személyében a pártelnök, illetőleg a miniszterelnöki funkció is.
Tehát ’91 az az időszak, ami valahol talán az aranyidőszaka a kormánynak. A kormány tagjai is már beleszoknak, és azt kell mondanom, hogy beletanulnak, hogy egyáltalán mi a közigazgatás, mi a minisztérium, mi a kormányzati működés. A parlamenti működés is viszonylag gördülékennyé kezd válni.
Tehát tényleg azt kell mondanom, hogy ha az az időszak megmaradhatott volna, akkor talán valószínűleg még sikeresebb lehetett volna az Antall-kormány. Azonban vannak bizonyos negatívumok is, ami megtöri ezt az eredményt és ezt a sikeres évet. Ugyanis ebben az évben kezd éledezni Csurka Pistának bizonyos kezdeményezése a párton belül.
Továbbá ekkor indul a médiaháború, tehát Göncz Árpád ekkor kezdi el megtagadni a médiaalelnökök kinevezését. Továbbá az igazságtétel megsemmisítése az Alkotmánybíróság által.
És egyetlen egy történetet még hadd meséljek el ’91 végével kapcsolatosan, és talán ez zárja le és még inkább mutatja, hogy a ’91 komoly nehézségekkel is járt együtt. A ’92. évi költségvetési törvény elfogadása.
Ez egy apró történet, de talán eléggé jellemző arra, hogy milyen nehézségek elé kerültünk. És ezeket a nehézségeket néha bizony maga a köztársasági elnök úr támasztotta a kormánnyal szemben. Nem állítom, hogy nem volt egy kicsit ludas a kormány is, ugyanis kicsit későn terjesztette be a költségvetési törvény javaslatát a Parlamentnek, de bőven volt annyi idő, hogy nyugodtan a Parlament bizottságai ezt megtárgyalják, és valamikor december 20-a tájékán elfogadható legyen a ’92. évi költségvetés.
Azonban az ellenzék egy olyan taktikát választott, – nyugodtan nevezhetjük obstrukciónak -, amellyel próbálta elhúzni a végszavazásnak az időpontját, hogy más ne említsek, a Fidesz például több száz módosítóindítványt adott be, és a módosítóindítványokhoz további kapcsolódó módosítóindítványt, amelyeknek gyakran a lényege csak annyi volt, hogy egy számsorban a tizedesvesszőt arrébb rakták. Ez viszont már egy módosításnak minősült, és akkor még a házszabály szerint minden egyes módosítást az adott illetékes bizottságnak meg kellett tárgyalni, illetőleg a Költségvetési Bizottságnak pedig valamennyi módosítóindítványt. Ennek köszönhetően például a Költségvetési Bizottság több napon keresztül volt kénytelen tárgyalni a módosítóindítványokat, amit a bizottság ellenzéki elnöke Soós Károly Attila egy időben föl is adott, részben tudatosan is, hogy hátha nem sikerül ezeket megtárgyalni a bizottságnak, és akkor nyilvánvalóan nem kerülhet sor a végszavazásra.
És emiatt szó szerint 54 órán keresztül, tehát 54 órán keresztül tárgyalt a Költségvetési Bizottság a módosítóindítványokról, alvás és minden pihenő nélkül, tehát egyhuzamban. Ezt az 54 órát Becker Pali, a bizottságnak az alelnöke vezette végig. Egy idő után az ellenzéki képviselők ki is mentek, hogy megakadályozzák a határozatképességét a bizottságnak.
Ezt nem sikerült, mert mondom, alvás nélkül a bizottsági tagok is ezt az 54 órát végigülték és végigszavazták. De ekkor még nem lett vége a történetnek, ugyanis ezekről aztán a plenáris ülésnek is szavaznia kellett. Ennek köszönhetően három napig tartott a szavazás a Parlamentben, és ki volt számolva az, hogy ha 30. éjszaka is, tehát szilveszter előtti éjszaka is végig szavaz a Parlament, akkor 31-én talán délután kettőre a végszavazás meg tud történni. Miért volt ennek jelentősége? Két okból. Az első az, hogy igazából nem állt volna meg az élet, hogyha nincs költségvetési törvény, hiszen volt egy olyan szabály, és ez mind a mai napig érvényesül, hogyha egy adott ország, vagy legalábbis Magyarországnak nincs elfogadott költségvetése, akkor az előző évi költségvetés sarokszámai élnek tovább, és működhet tovább az ország is.
Azonban Antall József azt mondta, hogy, és azon a véleményen volt, hogy ez az ország nemzetközi presztízsét iszonyúan rombolná, hiszen ez azt jelentené, hogy nincs meg a kormánynak a kormányzati többsége, lényegében ez a kormány gyakorlatilag megbukott politikailag, hogy még egy költségvetést sem tud elfogadni, stb., stb., és természetesen a nemzetközi gazdasági megítélését is jelentősen rontotta volna az országnak. A másik aspektusa viszont a történetnek az, hogy az SZDSZ több sajtótájékoztatót tartott, hivatkozva egy alkotmánybírósági döntésre, egyébként jogászként azt kell mondanom, hogy teljesen igazuk volt, aminek az volt a lényege, hogy alkotmánysértő az a törvény, ami az írott hatályba lépése után jelenik meg a Magyar Közlönyben.
Valahol teljesen logikus és érthető. Tehát gyakorlatilag egy adott ország költségvetésének nyilvánvaló, január 1-én hatályba kell lépnie. Na most, ha ez valamikor január 6-án jelenik meg a Magyar Közlönyben, hát ez már egy alkotmánysértő állapot.
Egyébként azt kell mondanom, hogy korábban ilyen előfordult gyakran. De akkor még részben alkotmánybíróság sem volt, részben senki nem figyelt erre különösebben. Ez viszont, ebben az évben erre nagyon ki volt hegyezve a történet.
Tehát a lényeg az, hogy délután kettőre terveztük, hogy elkészül. Legalábbis az utolsó gombnyomás a szavazáson megtörténik. Igen ám, de akkor még ki kellett nyomtatni több száz oldalas normaszöveget. Alá kellett iratni az országgyűlés elnökével és a köztársasági elnökkel, és le kellett vinni Lajosmizsére, ugyanis ott volt a Magyar Közlönynek a nyomdája, hogy nyomdailag is elkészüljön. Tehát úgy saccoltunk, hogy az délután kettő, tehát maximum tizenkét óránk van erre, hogy ezt lebonyolítsuk. Éppen ezért én meg is beszéltem a Szabad Gyuri bácsi titkárságával, mármint a ház elnökének titkárságával, valamint a köztársasági elnök hivatalának titkárságával, hogy a két közjogi méltóság megvárja a végszavazást.
És ahogy ki van nyomtatva a szöveg, normaszöveg, akkor azonnal én rohanok hozzájuk előbb Szabadhoz, utána Gönczhöz aláíratni, hogy mielőbb nyomdába kerülhessen a Közlöny. És hogy mielőbb ki lehessen egyáltalán az aláírat példányt nyomtatni, a pénzügyminisztériumnak egy nagy számítógépét a parlament egyik szobájába elhelyeztük kellő nyomtatóval, és valóban az történt, ahogy valamilyen módosítóról megtörtént a szavazás, az ott lévő pénzügyi szakemberek azonnal megcsinálták a módosítást, és ki lett javítva a normaszöveg. És valóban az utolsó gombnyomáskor a nyomtató elindult, és a több száz oldal nyomtatásra került.
Elrohantam Szabad Gyuri bácsihoz, aki alá is írta, de közben megkaptam azt az információt, hogy hát sajnos Göncz Árpád nem tudta már megvárni, mert még egyszer mondom, le volt egyeztetve, hogy megvárja az aláírással, nem tudta megvárni, és úgy döntött, hogy inkább lemegy Sződligetre, ahol ilyen író vendégház van. Ő ott szeretett szilveszterezni akkor még, és hát azt kérik, hogy ha megvan a házelnöktől az aláírás, akkor faxoljuk le, és majd ő megnézi, és akkor visszaküldik.
Nyilvánvaló, hogy a faxolás abban az időszakban, ha ezt laponként kell megtenni, az több száz oldal esetében az akár több órát is igénybe vehet. Éppen ezért, amikor Antall Józsefet tájékoztattam erről, hogy hát sajnos köztársasági elnök úr nem tartotta az ígéretét, hanem elvonult, és így kicsit úgy néz ki, hogy nem fog teljesülni, hogy éjfélig mi a kinyomtatott Magyar Közönnyel megjelenjünk az utcán és a nyilvánosság előtt. Mondta, hogy „Semmi gond, beszélj az Annus Tóni-val.
– Annus Antal volt a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára, egy tábornok, egy katona, aki egyébként a szovjet csapatkivonásnak volt, a kormány-meghatalmazott tárgyalódelegációnak is a vezetője, egy hallatlanul rátermett, tényleg egy igazi döntésképes katonatiszt. –
Beszélj vele, kérd meg, hogy küldjön egy helikoptert neked, itt a 17-es kapunál a parkoló autókat távolítsátok el, a helikopterrel vidd le a példányt, írja alá a Göncz, és gyere vissza, és próbáljuk meg így teljesíteni a határidőt.”
Na, amíg ezt elkezdtem szervezni, kénytelen vagyok, mert megérdemli, megemlíteni egy nevet, Szunyogh Károlyt, aki a köztársasági elnöki hivatalnak volt a vezetője, aki szintén érezte, hogy azért ez a történet nem annyira tiszta a részükről, hiszen még egyszer mondom, előzetesen le volt egyeztetve, hogy megvárják az aláírással a távozást. Fölhívott, és mondta, hogy „Jóska, faxold le az első oldalt, ahol a címe van a törvényjavaslatnak, faxold le az utolsó oldalt, ahol a ház elnöke aláírta, és akkor én az öreggel aláíratom.” Valóban így történt, így aláírásra került Göncz Árpád által is, visszafaxolták, és akkor a gépkocsi roboghatott le Lajosmizsére. De ekkor már csak pár óránk volt, és minden elismerésem a nyomdai dolgozóké, akik a szilveszter estejüket lényegében arra szánták, hogy ez a bizonyos Magyar Közlöny elkészülhessen.
Éjfél előtt 15 perccel hívtak föl engem otthon, hogy fölérkezett a kocsi, kinyomtatott példányokkal. Én intézkedtem, hogy minden frakcióvezetőnek a lakására vigyék ki, mint szilveszteri ajándék, és a Blaha Lujza téren az ünneplő szilveszterezők között elkezdtük osztogatni a Közlönyt, akik nem értették, hogy minek van ez, de hát fotó készült stb., tehát hogy igazoljuk, hogy igenis tudtuk teljesíteni a december 31-ei megjelentetést, tehát gyakorlatilag eleget tudtunk annak az alkotmányos kötelességnek is tenni, hogy még a hatályba lépés előtt a Magyar Közlöny utcán lehessen.
Ezt csak azért említettem, mert azért a beszélgetés során szó volt a miniszterelnök és a köztársasági elnök viszonyáról, hát ez is egy olyan történés és esemény volt, ami azért azt a baráti viszonyt, hát enyhén szólva kicsit nehezebbé tette, mint ami volt korábban.
És tényleg ezért a legutolsó történet befejezésképpen, mert ehhez a viszonyrendszerhez kapcsolódik. Tudni kell azt, hogy Antall József tényleg rajongott a kitüntetésekért, részben családi hagyomány útján és a családi vitrinben különböző állami kitüntetések voltak, természetesen nem csak magyar, hanem külföldi állami kitüntetések is, hiszen ő egy politikusi családból származott, édesapja lényegében a zsidómentés és a lengyel hadifoglyok mentése révén is komoly állami elismerésekben részesült külföldi államok részéről, Yad Vashem-ben is egy emlékfa, és egy emléktábla van az ő tiszteletére felállítva. Antall mesélte nekem egy ilyen éjszakai beszélgetés során, hogy már kora gyerekkorától kezdve az ő házi feladata volt, ha egy külföldi vendég érkezett, akkor neki kellett a kitüntetéseket rendezni. Ha egy francia vendégi érkezett, akkor a francia kitüntetéseket kellett előtérbe tenni, hogy a vendég azt lássa, ha más, akkor mindig az adott ország kitüntetéseit kellett megfelelő sorrendbe tenni.
Na visszatérve a történetre, december utolsó, halála előtti utolsó kormányülés, amikor is Boross Péter már azzal jön be a kormányülésre, ez csütörtöki nap, és a vasárnap hal meg a miniszterelnök úr, ő azzal jön be, hogy nagyon rossz híreket kapott az orvosoktól, valószínű, hogy a hétvégén be fog következni a halál, de hogy még egy utolsó gesztust, egy elismerési gesztust tegyünk a miniszterelnök felé, ő azt javasolja, hogy a kormány tegyen javaslatot a legmagasabb állami kitüntetésre. Én azonnal megcsináltam a határozati javaslatot, és föl is hívtam a köztársasági elnök úr titkárságát, hogy mielőbb kerülhessen aláírásra, hogy a Közlönybe is megjelenhessen, hiszen ez feltétele annak, hogy átadásra is kerülhessen.
És Göncz Árpáddal, aki egy programjára távozott épp, megbeszéltük, hogy kinn a parlament folyosóján fogunk találkozni. Össze is futottunk ott, én előadtam a kormány kérését, hogy a kormány úgy döntött, hogy a miniszterelnök úr még életében megkaphassa a legmagasabb állami kitüntetést. Amire legnagyobb döbbenetemre, a köztársasági elnök úr azt mondta, hogy ő ezt nem írja alá.
Említettem azt is, hogy én elnök urat általában „elnök uraztam”, függetlenül attól, hogy ő rögtön még ’90 nyarán azt kérte tőlem a legelső találkozáskor, hogy ne elnök urazzam, hanem Árpi bácsizzam. Én rendszeresen, bár elég sokat voltunk kénytelenek találkozni különböző, nem mindig barátságos témákban, itt leginkább a média kérdésekre utalok, én mindig elnök uraztam. Ez volt az az egyetlen eset, amikor megmondom őszintén, önuralmamat elvesztve, le Árpi bácsiztam őt.
És kínomban nem jutott hirtelen eszembe, hanem csak a következő érv, hogy: Ne haragudj Árpi bácsi, mi az indokod, miért nem akarod aláírni? Amire az volt a válasz, hogy ő élő ember számára nem írja alá. Hát amire kénytelen voltam válaszként elmondani, hogy: Ne haragudjál, emlékeztetni szeretnélek arra, hogy ki volt az az első élő ember, aki ezt a legmagasabb állami magyar kitüntetést megkapta. Mondta, hogy ő nem tudja.
Mondom, te voltál az. És az eszébe jutott, hogy valóban így volt, ugyanis ez egy protokoll, egy szokásjog, hogy a legmagasabb állami kitüntetést, amikor megalapításra kerül, hivatalból a köztársasági elnök megkapja. Tehát ő élő emberként, mondom, elsőként ezt megkapta.
Hát ez volt az a pillanat, amikor elvörösödve végül is aláírta ezt a kitüntetési határozati javaslatot. Ment a Közlönybe, kihirdetése került, és szombaton ő személyesen akkor már a miniszterelnök halálos ágyán, hiszen másnap abba az ágyba hal meg Antall József, átadta számára a kitüntetést. Ez mondjuk még hozzátartozik ahhoz a viszonyrendszerhez, ami kettejük között volt.
Körülbelül ennyit szerettem volna elmondani a rendszerváltoztatással kapcsolatosan. Amit még egyszer mondom, szerintem igenis ez a kormányzat befejezett, és eredménnyel fejezett be. Köszönöm szépen a figyelmet.