Interjú Kajdi Józseffel – 1. epizód

Kajdi József vagyok, 1958. május 19-én születtem Budapesten. Első generációs értelmiségiek a szüleim, akik szegények most már nem élnek.

Anyai ágról egy erdélyi családból származom, atyai ágról pedig egy sváb vajdasági családból. Az eredeti családnév egyébként Kern, egy sváb név, amit nagyapámnak, amikor Magyarországon vasutas lett, akkor meg kellett változtatnia. Az érdekesség az, hogy rábízták, hogy tegyen javaslatot, ő tett három névre javaslatot.

Mondom, természetesen egyiket sem fogadták el, hanem úgy adták hivatalosan a Kajdi nevet, tehát gyakorlatilag az én családi nevem így lett Kajdi név. Édesapámnak még a 13 éves korai bizonyítványába is, az szerepel, hogy Kajdi (Kern) József. Én ezt jóval később tudtam meg természetesen ilyen családi elmesélés alapján.

Az érdekesség az, hogy az atyai ág a vajdaságból hat gyermek elindult Magyarország felé, öten tovább mentek, és a legközelebbi az Bécsben állt meg, az összes többi pedig az akkori Németországban, illetve az NSZK-ban. A nagyapám viszont szerelmes lett egy magyar lányba, és ő itt maradt Magyarországon. Tehát ő lett az én nagyanyám.

Ahogy hangsúlyoztam, szüleim első generációs értelmiségiek. Édesapám egyébként hivatásos katona volt, lényegében 19 éves korától kezdődően. Édesanyám pedig egy postai tisztviselő.

Mind a ketten egyébként párttagok, hát mondjuk édesapámmal ez szinte automatikusan következett az ő hivatásából, a hivatalos katonaságból. Édesanyám pedig nyugodtan mondhatom azt, hogy hithű párttag volt. Éppen ezért volt később aztán számomra egy nagyon érdekes megfigyelni azt az önmagukból való kifordulást is, amikor szembesültek azzal, hogy ez a rendszer, amiben ők mennyire hittek, mennyire becsapta őket.

Tehát én egy ilyen családi környezetben nőttem föl, ráadásul azzal, hogy édesapám hivatásos katona volt, bár Budapesten születtem, nagyon korán lekerültünk Ercsibe, ahová édesapámat lehelyezték. Ő ott hadtápfőnök is volt az ottani laktanyában.

Én lényegében ott kezdtem el az általános iskolát is, és később, amikor visszahelyezték Budapestre és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián kezdett el tanulni, közben pedig elvégezte a közgazdasági egyetemet is, akkor legalábbis Budapestre visszaköltöztünk. Egy olyan komfort nélküli lakásban, ez 64-65 tájéken történik, ami iskolai tantermekből lett kialakítva, körülbelül ilyen magas volt a lakás, a kis szobában fűtés sem volt, a nagy szobában volt egy vaskályha, egy vas mosdókagylóval, kinn a folyosón volt közös WC, az egész folyosón kialakított lakások számára, és egy közös fürdőszoba is, ami számunkra hetente, szerdán két órára volt számunkra biztosítva. Tehát éppen ezért óriási megváltás volt, és a család helyzetén nagyba javított az, amikor 1968-ban a kelenföldi lakótelepen szüleim, édesapám kapott egy kétszobás szolgálati lakást, az akkor épült kelenföldi lakótelepen.

Én akkor a Bikszádi úti általános iskolába kerültem, ötödik és általános iskolásként. Ott is fejeztem be, és innen pedig a Kaffka Margit gimnáziumba vettek fel, ami a Villányi út elején van. Ez ma a Szent Margit gimnázium.

Angol tagozatra szerettem volna jelentkezni, de miután előtte semmilyen angol nyelvképzésben nem részesültem, ezért automatikusan orosz tagozatba soroltak be, és a második nyelv pedig német nyelv volt, és a négy évet végül is orosz tagozatos gimnazistaként végeztem el. Megmondom őszintén, hogy akkor, abban az időszakban én a politika iránt egyáltalán nem érdeklődtem. Ennek valószínű, hogy oka volt a családi háttér is.

Szüleim igazából politikáról nem nagyon beszéltek, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, egymással sem nagyon beszéltek, ebből aztán lett egy válás is gimnazista koromban. Én édesanyámnál maradtam, és azt kell mondom, hogy életem egyik legszebb időszaka volt, ugyanis édesanyám számomra mindent engedélyezett, és teljesen szabad életet élhettem, harmadikos gimnazista koromtól kezdődően. Hosszú hajam lehetett, ami miatt a gimnáziumban rendszeresen a tanáraim és az osztályfőnök hát enyhén szólva negatív kritikával illetett, de tényleg úgy éreztem, hogy egy teljesen szabad világot élhetek.

A politika először talán akkor érintett meg, amikor egyszer, március 15-én, az akkor még nem volt munkaszüneti nap, tudomásunkra jutott, hogy a belvárosban Demszkyék inkább 21-én, március 21-én egy ilyen maoista tüntetést tartottak, és akkor kifejezetten meg volt tiltva a gimnazisták számára, hogy egyáltalán utcára mehessünk, és akkor benn kellett maradni az iskolában, ahol volt természetesen megemlékezés március 15-tel, vagy akár a tanácsköztársasággal kapcsolatosan. Ráadásul valamiért az osztályfőnök rendszeresen az ilyen központi ünnepségeken engem jelölt ki narrátornak, tehát november 7-e stb. ilyen jeles, szocialista ünnepek során, amikor az akkori Bartók moziban, a Bartók úton tartotta a gimnázium mindig ezeket a megemlékezéseket, akkor nekem ott kellett narrátorként a műsort vezetnem.

Hangsúlyozom még egyszer, politika igazából nem érintett meg, 1976-ban érettségiztem, fölvettek rögtön a jogi egyetemre, ami választás igazából abból adódott, hogy a reáltárgyak egyáltalán nem mentek, nem is érdekelt különösebben olyannyira, hogy 4. gimnázium elején a matektanárnő édesanyámat behívatta, és megkérte, hogy külön matektanárt fogadjunk, mert meg fog bukni az érettségin, és egy idős hölgyet találtunk, egy régi tanárnőt, aki, amikor először meglátott, be se akarta engedni a lakásába, mert hosszú aljjal megjelentem előtte, de aztán hál’ Istennek két osztálytársam is hozzájárt, akik beprotezsáltak, és így elfogadott engem is tanítványnak. Olyannyira elfogadott, hogy egy pont híján, majdnem ötös érettségim lett matekból. Ennek ellenére a matematika mind a mai napig nem igazán kedvenc tantárgyam.

A humán tárgyak viszont kifejezetten mentek, történelem és a magyar, és így automatikusan adódott, hogy vagy tanári pálya a bölcsészkar, vagy pedig a jogi egyetem, amivel kapcsolatban azért mindig az osztályfőnök megjegyezte, hogy Kajdi, oda magát úgyse veszik föl, mert portás már van. Tehát ebből is csak jelezni szeretném, hogy azért nagy szerelem nem dúlt az osztályfőnök és közöttem. Utólag elárulta, hogy ezt kifejezetten provokációból, s provokatív okból mondta számomra, hogy ezzel is felpiszkáljon, és csak azért is megmutassam, hogy engem fölvesznek.

Valóban föl is vettek a jogi karra, de rögtön utána, szeptember másodikán vonulhattam egyetemi előfelvételisként Kalocsára. Ez 76. szeptember másodikán volt.

11 hónapig voltam ott sorkatonai, és első négy hónapba haza sem jöhettem. Számunkra azt kell mondanom, hogy szintén még a politika nagyon távoli dolog volt, hiszen készültünk az osztrák hegyi vadászokkal megütközni. Az összes gyakorlatunk erről szólt.

És el sem jutott hozzánk az az információ, hogy 77-ben az első szamizdat megjelenik Magyarországon, tehát mi erről semmi ilyesmit nem tudtunk. Kaptuk a politikai fejtágítókat természetesen. Illetve volt egy érdekes esemény azért a kalocsai sorkatonai szolgálat alatt.

Miután hivatásos katona volt az édesapám, egyszer csak lerendeltek bennünket az ezred politikai tiszthez, és ott helyszínen derült ki, hogy akiket lehívtak oda, azoknak vagy hivatásos katona, vagy pedig rendőr az édesapja vagy az édesanyja. És felkértek bennünket, hogy vállaljuk, hogy jelentünk a szakasz-, illetőleg századtársunkról, ha valami olyan kijelentést tesz, ami nem rendszerkonform. Megmondom őszintén, akkor fel se fogtam én igazából, hogy ez mit jelent.

Nyilvánvalóan egy beszervezési lehetőség vagy akció volt. Szintén hozzátartozik a történethez, hogy semmi tudatosság nem volt bennem, egyszerűen zavart egyáltalán maga a tény, hogy ilyenre kérnek bennünket, és voltunk talán huszonvalahányan, abból egyetlen egy fiú maradt ott, aki ezt vállalta, az összes többi velem együtt eltávozott, és ezt nem vállaltuk. Ő mondjuk rögtön először század, aztán ezred írnok lett, és legtöbbet ő mehetett aztán később haza.

Ő valószínű, hogy teljesítette is ezt a kötelezettséget, vagy vállalt feladatot. A sorkatonai szolgálat után elkezdtem a jogi egyetemet 77-ben. Akkor még főleg az első másfél év az életemnek még az a szakasza volt, amikor éltem azzal a nagy szabadsággal, amit édesanyám engedett számomra.

Nem igazán tanultam sem, nem is vettem komolyan az egyetemet, de amikor alkotmányjogból megkaptam az első jelesemet vizsgán másfél év után, akkor már volt egy római jogból történő UV-m is, utóvizsgám. Valahogy az egy olyan lendületet adott számomra, és olyan kedvet adott a tanuláshoz, főleg ilyen tárgyakhoz, hogy alkotmányjog, hogy elkezdtem komolyan venni az egyetemet, és utána gyakorlatilag négyesnél rosszabb jegyem nem is volt. Ráadásul abban az időszakban azért már kicsit pezsgett azt kell mondanom, hogy a politikai élet is.

Olyan értelemben, hogy jó néhány egyetemi barátunk, csoporttársunk, illetve évfolyamtársunkban fölmerült az az ötlet, hogy a KISZ mellett létre kellene hozni legalábbis ott az egyetemi karon belül egy másik ifjúsági szervezetet. Emlékszem, hogy volt egy nagy egyetemi gyűlés számunkra, tanárok nem is voltak ott, ahol óriási vita dúlt erről, hogy most létrehozzunk-e ilyet, vagy sem. Végül sajnálatos módon a többség úgy döntött, hogy nem.

Sőt, az a döntés született többekben, hogy be kell lépni a pártba, mármint az akkori állampártba, az MSZMP-be, és belülről kell majd azt a reformot végrehajtani, ami szükségeltetik Magyarországon. Így lett például Stumpf Isti is, a későbbi kancellár, miniszter és alkotmánybíró, aki nekem katonatársam Kalocsán, olyannyira, hogy alattam alszik az emeletes vaságyon, egyetemi csoporttársam, ő is ekkor lép be egyébként a pártba, és ő is ezen megfontolásból, hogy majd belülről kell, nem bomlasztani, hanem megreformálni lényegében a pártot is. Ez 1983-84 tájékán játszódik ez a történet.

Ráadásul van egy olyan tanárunk, Kéri Lászlónak hívják, aki bár tud-szoc tanszékről, tudományos-szocializmus tanszékről kezdett számunkra külön órákat tartani. Ezek a külön órák általában az egyetem környéken valamelyik kocsmát jelenti, ahová órák után elmentünk, vagy esténként találkoztunk, és ott megfelelő mennyiségű bor, illetőleg hagymás zsíros kenyér mellett megvitattuk a világ dolgait, és ő nagyon felvilágosultan állt a dolgokhoz, és utólag is szerinte az egyik legjobb csoportja voltunk számára. Ő már akkor Stumpf Isti-re felfigyelt, és azt vallotta, hogy ő lesz majd a későbbi új Bibó, tehát ő nagyon nagyra tartotta a Stumpf Istit, illetőleg legjobb barátomat is, Fejes Zoltánt is nagyon kedvelte, de az egész csapatot nagyon kedvelte.

Én megvallom őszintén néha elmentem ezekre, de akkor még mindig valahogy nem érdekelt a dolog, és távol tartottam magam ettől. Ettől függetlenül érdeklődve azért figyeltem ezeket a beszélgetéseket, részt vettem benne, de egyáltalán nem éreztem affinitást, hogy én ebben   komolyabban részt vegyek. Bekövetkezik az államvizsga, illetőleg a befejezése az egyetemnek, ahol dönteni kell, hogy mi lesz a jövő.

Egy jogász sok helyre nem tud elhelyezkedni, illetőleg a pálya az eléggé zárt ilyen szempontból. Elmehet az ember ügyvédnek. Most 82-ben azért az ügyvédi pálya egy nagyon zárt pálya.

Lényegében kötött létszámmal működik. Gyakorlatilag csak az tud ügyvéd lenni, aki megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, leginkább családi kapcsolatok révén. Tehát az atya is ügyvéd és akkor be tudta vinni a fiát az ügyvédi irodába.

Vagy pedig kihalásos alapon. Számomra az az út, az teljesen el volt zárva. Elmehetett az ember bírónak vagy ügyésznek.

Valahogy számomra az nem volt vonzó pálya. Elmehetett volna jogtanácsosnak, céghez. Szintén nem.

És ekkor jött a váratlan lehetőség. Édesapám meghallotta azt, hogy a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián fiatal végzett jogászt keresnek, aki jogi alapismereteket tanítana hivatásos katonáknak. Én erre vállalkoztam.

Ráadásul azért is volt vonzó, mert először az ajánlat úgy szólt, hogy be se kell öltöznöm hivatásos katonának, hanem polgári alkalmazottként tehetem ezt meg. És két héttel a beállás előtt közölték, hogy sajnálatos módon megváltoztatták a döntést, hivatásos katonaként kell bemennem. Ekkor gyorsan kineveztek hadnagynak, tehát én hadnagyként egyenruhába beöltözve kezdtem el az oktatást, és mint legfiatalabb tanára a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiának megkaptam az Zalka Máté Katonai Főiskolát oktatásként, megkaptam a Szolnoki Kilián Repülő Főiskolát, ami azért volt egy kicsit, hát azt kell mondom, hátrányos, hogy reggel fél-ötkor kellett kelnem, hogy nyolc órára leérjek Szolnokra az oktatásra.

És néha megadta azt a sors számomra azt a kegyet, hogy taníthattam magán az akadémián is, amikor idősebb tanáraink vagy szabadságon voltak, vagy pedig beteg állományban. És így adta meg azt a kegyet, hogy egyik alkalommal, amikor bementem az osztályban, ott csak őrnagyok, alezredesek, tehát nálam jóval magasabb rendfokozatú tisztek voltak. Kiket látok a hallgatók között? Volt századparancsnokomat Kalocsáról, és volt ezred politikai tisztet, akik ugyanúgy fölugrottak, amikor én bementem hadnagyként az osztályterembe, és jelentették, úgy, mint ahogy kell egy osztály esetében.

Négy évig tanítottam a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián. Megmondom őszintén, hogy számomra az a négy év szörnyű volt. Részben azért, mert mindig úgy gondoltam, hogy az egyenruha miatt mindenki engem néz.

És én reggel, amikor fölébredtem, már egy ilyen görcs volt a gyomromban, miközben nyilvánvalóan a kutya észre sem vette, hogy én egyenruhába mászkálok, hiszen mindenki, aki hivatásos katona volt, úgy járt. Ráadásul az akadémián igazából katonának nem kellett lenni, tehát ott nem volt tisztelgés, sapka nélkül lehetett járni, tehát majdnem, mint egy civil munkahely olyan volt. Ennek ellenére számomra az a négy év az szörnyű volt, és éppen ezért nagyon készültem egy idő után arra, hogy nekem innen valahogy távoznom kell.

Ebbe szerepet játszott az is, hogy összesen 12 óra keretében kellett tanítanom a jogi alapismereteket. Ebbe belefért egy BTK, egy alkotmányjog, és természetesen a honvédelmi törvénytől kezdve a szolgálati szabályzatig minden. Tehát ebből is kiderül, hogy a jogi alapismereteknek a minimumát lehetett csak oktatni, és egy idő után rájöttem, hogy miért tanultam én 4,5 évig az egyetemen, amikor ezt körülbelül egy két órás tanulással is meg lehetne tanulni ezt a tananyagot, és ezt le lehetne adni.

Tehát tényleg kezdtem nagyon elvágyódni, de megvallom őszintén, hogy nagyon gyáva voltam, és nagyon nehezen tudtam rászánni magam arra, hogy én végül is ezt bejelentsem. Részben azért is, mert azért számítottam, hogy nem lesz olyan egyszerű innen távozni. Ekkor viszont már, és most hadd nézzek egyik házigazdánkra is, a volt egyetemi csoporttársaimmal és barátaimmal, azért én hivatásos katonaként, elkezdtünk járni bizonyos koncertekre, URH, Európa Kiadó, Sziámi, Kontrollcsoport, stb.

Tehát ezek az akkori alternatív együttesek, Bizottság, később Vágtázó Halottkémek, tehát nekem a zenei kultúra adott egy további bizonyos szabadságot, és közben a legjobb barátom pedig rendszeresen ellátott engem Beszélővel. A Beszélő első száma az 1982-ben jelenik meg, tehát elkezdek egy picit érdeklődni és egyáltalán foglalkozni olyan dolgokkal is, ami nem a hivatalos kommunikációból közeledik az ember felé. Miközben hangsúlyozom, hivatásos katona vagyok, és havonta a politikai továbbképzésen részt kell vennem.

Még ehhez hozzátartozik az is, hogy nem vagyok párttag, és az én szobatársam Kupa Mihály későbbi pénzügyminiszternek az öccse, Kupa Laci, aki nálam két évvel idősebb csak, szintén nem párttag. Ennek köszönhetően havonta le vagyunk rendelve a politikai tiszthez, az akadémián, aki győzköd bennünket, hogy lépjünk be az MSZMP-be, mert rontjuk a statisztikáját az akadémiának, hiszen van 1200 hivatásos katona, abból összesen 6 ember nem párttag, és mi vagyunk a legkisebb tanszék, és mi ketten képviseljük ezt a csapatot, tehát azt a bizonyos statisztikát nagyon rontjuk. A Lacival kitaláltuk azt, hogy természetesen nem fogunk belépni, hangsúlyozom, ebben semmi tudatos politikai állásfoglalás akkor még bennem nem volt.

Ebbe benne volt az a lustaság, és amiről az előbb már szóltam, hogy miért nem érdeklődtem én különösebben a politika iránt. És azt találtuk ki, hogy azt mondtuk, hogy ez egy akkora megtiszteltetés lenne, hogy párttagok lehessünk, amire mi még nem vagyunk kellően felkészülve, és kellően méltóak. Így sikerült elérni azt, hogy amíg én hivatásos katona voltam, kimaradt a párttagság.

Igen ám, de a tanszékvezető nyugdíjba ment, akkor még egy 55 éves kor volt a nyugdíjkorhatár, tehát gond nélkül egy hivatásos katona elmehetett nyugdíjba, és berendelt magához a tanszékvezető, és ott ült a helyettese, amikor is közölték velem, hogy tudom-e, hogy ő elmegy nyugdíjba. Hát az egész akadémia tudta természetesen. Mondtam, hogy igen. Tudom-e, hogy ki lesz az ő helyettese, ki fog a helyébe lépni.

Hát mondom, persze az egész akadémia tudja, hogy itt ülő XY az ő helyettese fog előre lépni. De tudom-e, hogy ki lesz majd akkor a tanszékvezetőnek a helyettese. Hát mondom, gőzöm nincs, hát majd önök ki fogják választani.

Hát erre az hangzott el, hogy mi rád gondoltunk. Hát ez engem villámcsapásként ért, mert mondom, akkor már én hónapok óta készültem arra, hogy azt mondjam, hogy nekem elegem volt, és valahogy innen szeretnék távozni. És ekkor ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy nagyon köszönöm, óriási megtiszteltetés stb. stb. 

Mert ez azért úgy volt fölvezetve, hogy az akadémia történetének legfiatalabb tanszékvezető helyettese, azonnal rangba is emelkedik az ember. Én erre viszont azt válaszoltam, hogy nagyon köszönöm, de én arra gondoltam, hogy leszerelnék inkább.

Hát a döbbenet az természetesen nem rajtam ezek után, hanem rajtuk ült ki. Fél évig ment a huzavona, hogy én leszerelhessek. Ebbe volt fenyegetés, volt mézesmadzag, be volt ígérve tábornoki hely.

Az nem azt jelenti, hogy pizsamás nadrágba járhattam volna, de olyan beosztás volt beígérve. Természetesen a fenyegetés az pedig arról szólt, hogy biztos megvan már a jövendő munkahelyem, és utánam fognak nyúlni, és megakadályozzak, hogy ott elhelyezkedhessek. Az igazság az, hogy nem volt.

Tehát én ilyen szempontból bátor voltam, mert nem tudtak utánam nyúlni, ugyanis még egyszer mondom, ez a helyzet teremtette ezt a szituációt, hogy én ezt bemondtam. Tehát semmi olyan elképzelésem se volt, hogy na, most akkor én hova tudok menni. De ilyen szempontból ez a fél éves hercehurca alkalmas volt arra, hogy próbáljak új munkahelyet keresni.

Akkor viszont az akkori apósom járt segítségemre, ugyanis ő meg azt hallotta, hogy az igazságügyi minisztériumban keresnek olyan fiatal jogászt, aki a fegyveres testületek jogához is ért. Hiszen születnek olyan jogszabályok, amit az IM-nek, az igazságügyi minisztériumnak véleményeznie kell, és nincs ilyen munkatársuk. Én egyenruhában jelentkeztem és mentem be az akkori főosztályvezetőhöz, hogy hallom, hogy keresnek ilyen jogászt, én itt lennék, hogyha lehet.

Kétszer behívattak egy ilyen elbeszélgetésre, sőt még a szakdolgozatomat is be kellett mutatnom, és a második elbeszélés után, vagy megbeszélés után mondták, hogy rendben van, kezdhetek. És így 1986. április 1-én megkezdhettem az igazságügyi minisztériumba főelőadóként, kodifikátorként, a törvényelőkészítő főosztályon a munkámat, és azt kell mondanom, hogy óriási szerencsém volt, mert az igazságügyi minisztérium történetében ez egészen 1990-ig egy aranykorszak. Ezt nem én állítom, hanem nálam sokkal okosabb és magasabb, akkor is magasabb beosztást betöltő személyek állítják, ami nyilvánvalóan már nagyban betudható annak a rendszernek az enyhülésében is, ami akkor bekövetkezik.

Akkor már én hallok részben a Beszélőben is, ahogy említettem, én azért azt olvasom rendszeresen, természetesen titokban és otthon is el van dugva édesanyám elől, hogy nehogy meglássa. Olvasok a Monori találkozóról, 85-ből, ami igaz a Monori kempingben történik, közel 50 demokratikus ellenzéki értelmiségi gyűlt össze, nagyon érdekes előadói körrel, hiszen Donáth Ferenc, Csurka István, akkor Csoóri Sándor, Bauer és Kis János az előadói ennek az estnek, ahol nagyon sok mindent megvitatnak, kiderül, hogy azért a népi és urbánus értelmiség közötti ellentét az nagyban megnyilvánul ott is, és nem tudnak semmiben se megállapodni csak abban, hogy meg kell haladni a kommunista rendszert. Tehát ez az egyedüli közös pont az akkori nézetben.

Illetőleg visszatérve azért az igazságügyi minisztériumra, hogy május elsején, tehát egy hónappal később, mint a legfrissebb húsnak, nekem kell vinnem a május elsejei felvonuláson az igazságügyi minisztériumi tablót vagy táblát, akkor még rendszeresek ezek a felvonulások, és természetesen nem csak az állami gyárak és üzemek, hanem a minisztériumoknak is fel kell vonulni. Később tudjuk csak meg, hogy Csernobil felhői akkor már bizony pár napja már itt Magyarország fölött vannak, de hát akkor erről senki nem tud, hiszen az akkori média mélyen hallgat erről.